A sorozat részei: [Intro - 1. rész - 2. rész - 3. rész - 4. rész - 5. rész - 6. rész - 7. rész - 8. rész]
Helyszín: Charleroi, Belgium
Teljes pózerkedős fotóalbum: itt.
Az első nap második célpontjával folytatódjék a Belgum Epic Altomán Urbex Tour, Yo! A helyszín változatlan, Charleroi, Belgium, az "IM" Szénerőmű. A hűtőtoronyból egy idő után lekászálódtunk a betongerendák és falamellák közötti extrém mászópályán, majd a bokáig érő sáron át visszatértünk a külvilágba (a cipőmhöz képest az ajkai iszapkatasztrófa óvodás homokozó volt). Még egyszer körbejártuk a tornyot, és megpróbáltuk magunkat elhelyezni a környezetben. Mi is vesz körül? Hol is vagyunk egyáltalán?
A torony mellett egy kisebb siló állt, aminek földig ért a létrája. Felmásztam a tetejére, de igazából semmit nem nyújtott (máskor odalettem volna egy ilyen lehetőségért, de a hűtőtorony után szinte meg sem ütötte az ingerküszöbömet...). Kicsit szemeztünk a csatorna túlpartján lévő nagy épülettel (vajon elhagyatott?), aztán visszamentünk a kocsihoz és ettünk-ittunk, pihegtünk. Ekkor tudatosítottuk csak, hogy a hűtőtoronnyal szemközti telken szintén elhagyatott ipari maradványok állnak: egy óriási csővezeték, egy ház és egy talán 25-30 méter magas nagyobb siló. Kerítés húzódott körülöttük, de a kapuk hol nyitva voltak, hol valaki újat vágott...
A siló telkére mentünk be először, ahol volt egy kis épület tele elektromos szerkezetek maradékaival:
Tovább sétálva pedig megláttuk, de olyan egyszerűségben, mintha az élet a tenyeréből etetne minket: a siló oldalán felfutó lépcső alját. Megint semmi elzárás, semmi lánc, rács, lakat, még egy tiltótábla sem volt. Békésen, befogadón köszöntött minket a feljárat.
Mint a képen látszik, a lépcső mentén a siló oldalán több ajtószerű nyílás is található (BTW az egyik fölé az a szó volt firkálva, hogy "urbex"). A legelső kb. a felénél lehet magasságban. Amikor ehhez elértünk, természetesen be kellett néznünk rajta. És leesett az állunk.
Mintha egy Rammstein koncert díszletét láttuk volna: körkörösen LED-hatású fénycsíkok világítottak, felül körben éles reflektorokon át jött a fény, és egy rakás ipari acél mutatott szimmetrikusan a "színpad" közepére. (((Valójában voltam már Rammstein koncerten, és nem így nézett ki, de mégis ez jutott eszembe:))))
Sőt, az átjárónkon át egy olyan párkányra léptünk, ami a tartály belső oldalán futott körbe. Az egész kb. 50 cm széles lehetett, és sem korlátja, sem kapaszkodója, se semmije nem volt, ami megvédett volna egy esetleges bezuhanástól. Tehát hirtelen ott álltunk egy 12+m mély acélgyomor szájában, távol minden segítségtől, ha szükség lett volna rá. Itt életemben először egy hangyányi tériszonyt éreztem... :) De aztán hamar magunkhoz tértünk, és észrevettük, hogy alattunk egy létra indul lefelé, a "stage-re".
Fentről még nem látszott, de lentről kivehetővé vált: az a rengeteg fura kocka a siló alján mind-mind beton. Szakértői becsléseim szerint kb. 800-1000 db lehetett belőle. Hogy mire szolgálnak? A Phass Two Dja Kutatóintézet munkatársai tanácstalanul állnak az eset előtt.
Lent is csak ámulni-bámulni tudtunk még jó ideig. A lyuk, ahol bejöttünk, szintén jó látványt nyújtott visszanézve:
A siló közepén el tudtam volna üldögélni néhány órát... De egy idő után csábítani kezdett a teteje. Úgyhogy kimásztunk a külső lépcsőre, és elindultunk felfelé. (Ekkor a szomszéd sódertelepen - ahonnan egyenesen ránk lehetett látni - egy fickó olyan műsort adott elő, mintha egy filmben lettünk volna. Kijött egy irodakonténerből, hogy beszálljon a kocsijába és hazainduljon. Mi rögtön lefeküdtünk a lépcsőre, hogy a perspektíva miatt rejtve maradjunk. De ekkor eszébe juthatott, hogy valamit bent hagyott, úgyhogy visszament. Miután újra kijött, még álldogált a kocsija mellett néhány percig. Mi ezalatt lapultunk a lépcsőn, és ezer szerencsénk volt, hogy az urbex alaptörvény szerint az emberek soha nem néznek felfelé. Végül végre beszállt az autóba, és elindult. De azonnal meg is állt, megint kiszállt, és visszasétált. Beszállt egy ott álló markológépbe, és átparkolt vele az út túloldalára. Ezután visszament a saját kocsijához, hogy végre valahára elinduljon. Már majdnem megnyugodtunk, de alig ment át a telep kapuján (újrabb 3 méter), amikor ismét kiszállt. Visszasétált a telep kapujához, és ráérősen bezárta. Végül ezredszerre is beszállt az autójába, és végre-valahára elhúzta a csíkot...)
Ezen rövid közjáték után végre felmehettünk a siló tetejére. Semmi nem állta az utunkat. Természetesen minden vágyam volt a tetején, a belső oldalon látott kis "fülkébe" lemászni. De sajnos amikor ráléptem a tetőre, az annyira bizonytalan állapotúnak tűnt, hogy jobbnak láttam nem kísérletezni. :/
Az indián nevem: Osonó Segg.
Miután kicsit még gyönyörködtünk a kilátásban, tovább álltunk, mert már vártak az újabb kalandok! :)
