A sorozat részei: [Intro - 1. rész - 2. rész - 3. rész - 4. rész - 5. rész - 6. rész - 7. rész - 8. rész]
Helyszín: Charleroi, Belgium
Teljes fotóalbum (by B.): itt.
Sokáig tartott, és nem tudtuk, hogy egyáltalán bekövetkezik-e, de végül eljött a pillanat. Erről az oldalról biztosak voltunk benne, hogy semmi nem állhat az erőmű főépülete és közénk. Még ha ott is van a másik oldalon az őr, simán képesek lennénk kicselezni. Én a magam részéről már kiakasztottam a boldogságmérőmet, szóval nem tudom tovább ragozni, mennyire örültünk ennek (rögtön első nap 100%-os ráta! Elképzelhetetlen eredmény!).
Hintaló az erőműhöz vezető út mellett (volt több gyerekjáték is)
Végigmentünk a szerpentinszerű úton, és megérkeztünk az épület mellé. Már csak bejáratot kellett találnunk. A nyugati oldalán nem volt, de ha lett is volna, akkor is egy emeletet zuhantunk volna, ugyanis arról az oldalról olyan mélyen volt az erőmű "padlója". Akármerre néztünk, minden ajtó, ablak és rés zárva volt (olyan profin, amit ritkán látni!), és minden nézéssel csak fogytak a lehetőségek. Csak azért nem csüggedtünk el, mert egy ilyen nap után (1, 2, 3) lehetetlen csüggedést érezni. Végül úgy tűnt, az egyetlen halvány reménysugarat az erőmű másik oldalán egy távolról alig látható rés jelenti.
Lebotorkáltunk az épület tövébe, kavicshegyeken, szemétdombokon és odahordott zöldhulladék-máglyákon át. Nagyon érdekes volt a bejárat. Adott egy combmagasságig érő, nem túl széles lyuk a falon. Közvetlenül a belső oldalán, az épületen belül egy térdmagasságig érő gép áll. Van tehát egy kb. 30 cm-es rés, amin épphogy befér egy emberi test úgy, hogy alul-felül súrolja. A táska már külön kellett hogy jöjjön. De ennek a résnek köszönhetően - ami szerintem az egyetlen létező bejárat - BENT VOLTUNK.
A padlón sok centi (szén)porréteg volt lerakódva. Óriási lyukak szabdalták a földet, ahol beton helyett csak a vasrács látszott. Alattunk - egy lépcsőn lenézve láttuk - volt még egy "pinceszint", ami majdnem teljesen vízzel volt tele. Nem volt tehát ajánlatos leesni oda...
Valószínűleg nem jön át a képekről, de az épület MONUMENTÁLIS. Egyrészt az alapterülete akkora, hogy simán elveszíthettük egymást benne (egyszer B. meg is ijedt, hogy hová tüntem). Másrészt a központi részében vagy 10 emelet magas. Volt egy liftakna (az alján leszakadt lift állt a pince vizében!), amin ha felnéztem, egészen hihetetlen magasra láttam. És ez az egész tulajdonképpen EGY DARAB GÉP. Az "oszlopok", amik körülvettek, csak a lábujja körmei voltak! A célunk értelemszerűen az lett, hogy felmenjünk a tetejére, arra felfelé:
Sajnos a belgák itt is igényes munkát végeztek. A hagyományos lépcsőház az épület szélén le volt rombolva, és az összes létra, lépcső, vagy annak használható egyéb szerkezet módszeresen le volt irtva. Például a következő fotón látszik, ahogy beszórták őket egy nagy lyukba:
Persze nem hiába vagyunk egy ipari alpinista és egy falmászó; nekiálltunk mászóútvonalat keresni. Volt egy létra valahol a gépszörny legsötétebb és legromosabb bugyraiban, amin B. el is indult, majd eltűnt 2 emelet magasan, de sajnos zsákutcára futott. Én közben lentről világítottam neki. Ezen a ponton álldogálni 10 EMELETNYI rozoga ACÉL alatt, fekete szénport szívva és ijesztő reccsenéseket hallva nem volt valami derűs érzés. Körbejártuk az egész erőművet vagy 3x, több (lelkes vagy kétségbeesett?) próbálkozásunk is volt, amik sorra kudarcba fulladtak. Én valahol eközben éreztem, hogy az elmém mára leadta a műszakot, és egy határozott kapcsolással takarékra tette magát. Ez az az állapot, amikor már vezetni és önéletrajzot írni tilos. Végül az egyik sarokban B. úgy gondolta, van egy bonyolult és necces, de talán kivitelezhető mászóútvonal. (Ebben a posztban a legelső kép fent pont azt mutatja, ahová és amin át fel kellett volna mászunk - a vasak a jobb oldalon.) Ő volt az elölmászó, én követtem. De minden mozdulatomban éreztem, hogy nem vagyok már képes figyelni, ami nagyon nem egészséges... Végül nem is emlékszem, hogy miattam, vagy mert nem tűnt elég biztosnak az út vége, visszamásztunk a földre...
Az utolsó ötletünk az volt, hogy kívülről, az óriási szénszállító csúszdákon keresztül eleve fentről jutunk be az épületbe, megkerülve az egész problémát. Ki is mentünk, és még egy ideig balfaszkodtunk - próbáltuk megfejteni, melyik csúszdába kell bemásznunk, annak hol van az alja, oda hogyan juthatunk el; próbáltuk csővezetéken át, kerítésen át, mindenhonnan, de végül elengedtük. Ez talán szomorúan hangzik, de mint már mondtam, 150%-on voltak a boldogságtartályaink, úgyhogy szinte meg sem kottyant. Visszamentünk az autóhoz, és utolsó lépésként megnéztük, mi van az útelágazás sziklákkal el-nem-állt ágának irányában. Ekkor jött a fordulat.
Egy laza félkört téve az út levezetett a korábban őrkonténerként azonosított épület mellé, a folyón lévő duzzasztóhoz, az erőműkomplexum átellenes oldalához. És az előzményekhez képest azt láttuk, hogy:
- Az aktívnak hitt épület is teljesen elhagyatott
- Az őrkonténer nem őrkonténer, hanem egy üres zsilipkezelő helyiség
- Az autóban, ami ott állt, egy fiatal srác és egy csaj ültek - hármat találhattok, mi célból járnak ide a helyi fiatalok...
A folytatásban elhagyjuk az ipari területet, és SOKKAL különlegesebb helyszínekre látogatunk!
