[OFF: Először is bocsánat, bocsánat, bocsánat, amiért nem frissítettem. A szakdolgozatírás a tervezett 1 hét helyett 2 hét 2 napot vett igénybe (igaz, kicsit így is büszke vagyok, mert a legtöbb embernek hónapokig tart:). Én sem élveztem, de most az egyik kedvenc kalandom jön.]

Helyszín: Balatonszemes
Magasság: 1 emelet

A Rozmaring után az objektumbejáró körutunkat megállás nélkül folytattuk. A következő állomás a Vigadó volt, ami valaha egy rangos étterem volt elegáns épületben, óriási szökőkutas előkerttel, terasszal, bástyával meg ilyesmikkel. De ez is min. 20 éve bezárt, és azóta ott áll. De igazából nem áll, mert ez a hely kísérteties módon változik. Több mint 10 éve járunk be ebbe is, de még mindig nem tudnám az alaprajzát felrajzolni. Gyakorlatilag 100%-ig biztos vagyok benne, hogy idén is új falak jelentek meg, egyes helyiségek eltűntek, máshol pedig újak jelentek meg. Szürrális! Hát még amit találtunk!

A valaha nyíltan amortizálódó épületet ma drótkerítés veszi körül, de persze ahol drótkerítés van, ott kivágott lyuk is van. Hátulról közelítettünk, mint mindig (a lyuk is pont ott volt). Az épület hátsó fala meglepően fehér volt, mintha lemeszelték volna. Kíváncsian vártam az innen nyíló WC-k idei állapotát, hogy vajon lehet-e fokozni az undorítóság fokát. De a WC-k nem voltak ott. Csak fal és néhány ablak. A többiek esküdöztek, hogy az épület ezen felén nem is voltak ajtók, de én biztosra vettem, hogy voltak. Az ablakok pedig ismeretlennek tűntek, bár valóban, egyáltalán nem látszottak újnak. A következő néhány, betört ablakon benézve szintén ismeretlen graffityket láttam egy olyan helyiségben, amiről nem rémlett, hogy már jártunk volna benne (spoiler: később belülről sem találtunk oda vezető utat!).

Az épület átellenes hátsó sarkán nyíló lépcsőházban lehetett felmenni a bástyára és onnan ki a tetőre. A lépcsőfordulóban lévő kis helyiségben egy kupacnyi ereszcsatorna darabot találtunk. A bástyára kiérve láttuk, hogy rászakadt egy fa lombja, de szerencsére ettől még ki lehetett menni. Onnan kimásztunk a tetőre, körbejárkáltunk, és L-lel a bástya mögötti részre is kimentünk. Meglepetésemre belebotlottunk egy kb. 4-5 méter magas kéménybe (a tető szintjétől), amit eddig sosem láttam. Az egyik oldalán létrafokok álltak ki belőle, úgyhogy nem lehetett kihagyni, hogy felmásszunk rá! L ment előre, közben az egyik foknál megjegyezte, hogy "ez mozog", úgyhogy amikor mentem utána, én minden fokot megrángattam, hogy nehogy az én kezemben maradjon. L ezalatt már a kémény tetején állt, és egyszercsak ilyedten felkiáltott, hogy "dűlöngél a kémény"! Ekkor rögtön abbahagytam a rángatást, és egyben el is indultam lefelé, ő pedig gyorsan utánam. Kiderült, hogy nem is az egyik létrafok mozgott, hanem az egész cucc! Egy kémény ránk dőlése nem tűnik valami félelmetesnek, de ha belegondolok, hogy 1 tégla rámesése sem kellemes, és ez több 100-ból áll, akkor mégiscsak gáznak érzem.:) A tetőn amúgy 1-2 berohadt lyuk is keletkezett, de belenézve nem volt ismerős a szoba, amit láttam.

Miután odafent kimászkáltuk magunkat, visszamentünk a bástya aljára, mert ott nyílt az az ablak, amit főbejáratnak szoktunk használni. De most belülről annyi keretéből kivett ajtó és ereszcsatorna volt odatámasztva, hogy nem lehetett beférni. Ezért ha jól emlékszem, a lépcső alatti ajtón mentünk be, ahol sok éve első ott jártamkor a gempa közt megtaláltam  egy fiatal lány holtteste helyett a diákigazolványát. Esküdni mernék, hogy onnan akkor nem nyílt tovább ajtó, de lehet, hogy rosszl emlékeztem. Mindenesetre valahogy olyan belső szobákba jutottunk, ahol addig még nem jártunk. Mindegyik tele volt a falnak támasztott ajtókkal, ereszcsatornákkal és mosdókagylókkal, mintha valaki raktárnak használná, de egyik sem volt új, szóval nem egy ajtókészítő mesterről vagy ilyesmiről lehetett szó. 1-2 helyiségen való keresztülmenés után aztán kilyukadtunk az épület frontján, a terasz egyik oldalajtaján. A teraszról 2 oldalsó ajtó mellett asszem 3 egyenesen nyíló ajtó van még, amik mind a nagyterembe vezetnek, amit én magamban "bálteremnek" hívok, de valószínűbb, hogy simán itt volt az étterem fő része. 3-ból 2 ajtó lakattal volt lezárva, de 1 csak dróttal, így azon bemehettünk.

A bálteremben változásként könyveltem el, hogy minden fala kátrányfekete lett, az ablakokon pedig áttetsző fehér leplek jelentek meg. A belső falon az eddigi 1 vagy 2 helyett most már 5 ajtó nyílt, de egy kivételével csak keretek voltak. Az ajtófélfák fölé fehér betűkkel szavak voltak írva: Bazár, Szoba Balaton, Fürdő Szoba, Zimmer Frei. A Szoba Balatonból egyikünk kiáltását hallottam, úgyhogy oda mentem először, és egy ideig nem találtam szavakat.

A szoba kékesfehérre volt festve, és a fejünk felett milliónyi papírvitorláshajó lógott a semmiben. Lélegzetelállító látvány volt! Valójában persze egy fém hálóra voltak felkötve damillal. A falakon vidám színű graffityk és festések voltak. Életemben először egy kurva jó kis art squatba botlottam! Ezek után alig vártam a többi szobát! Mind hasonló művészeti alkotásokat rejtettek. Nincs túl sok értelme ezeket szöveggel leírni, inkább a képeket érdemes megnézni (erre a mondatra kattintva az albumhoz jutsz). Egyel jobbra a Fürdő Szoba következett, ahol szintén a Balatonhoz köthető, eléggé elvont, de vidám hangulatú és a hely rejtélyes mivoltát is jól lereagáló faldekorációk voltak, ezen kívül egy-két erősen trash jellegű installáció. A Zimmer Frei szobát nem értettem, abban csak egy nagy kékes graffity és a sarokban egy miniatűr homokozószerűség volt. Ettől jobbra egy névtelen lomtárszoba volt, aminek az ajtaját további  lebegő vitorlások és egy lebegő ablakkeret állta el (ezek mögött csak lomok voltak). Végül visszamentem az első, Bazár nevű szobába, aminek kivételesen rendes ajtaja is volt. Nagyon kicsi, hosszúkás helyiség volt, az egész hófehérre festve. Nem volt benne semmi, csak a bal oldali falon egyenletesen bevert szögek (ha ez is művészet, akkor nagyon elvont...). Viszont a szembefalon, ami ugye az épület hátsó fala, határozottan látni lehetett a valaha volt ajtó helyét. Befalazták és egy ablakot raktak rá. Ez alapján a fotókon később az összes eltűnt ajtó helyét beazonosítottam, és rájöttem, hogy az eltűnt WC-k mind műteremszobácskákká változtak. Mindegyiknél ugyanúgy jártak el, és bár kívülről viszonylag jól leplezték az átalakítást, belülről maradtak nyomai.

Az egyik oldalsó helyiségben még találtunk egy majdnem üres festékkannát, amivel fújtunk 1-2 szót és pózoltunk graffitys hóhemgyerekként, de aztán visszamentünk a nagyterembe. Volt még valami, ami szokatlannak tűnt. Úgy rémlett, hogy régen valamelyik benti helyiségen keresztül jutottunk ide, de ez most szemlátomást zsákszoba volt. Odamentem a bal oldali főfalhoz. Az egyik sarokban látszott, hogy nem teljesen illeszkedik. A közepe táján találtam rajta egy öklömnyi lyukat, ami alá egy hosszúkás fehér papírcetli volt ragasztva, mint ahogy a műalkotások alá szokott, alkotóval és címmel (sajnos a fotókon elégett, és nem emlékszem, hogy mi volt pontosan ráírva). Befotóztam a lyukon, és a képen láttam, hogy bizony ezzel a fallal levágták a nagyterem egyik szélét! Néhány méterrel beljebb látszódott az eredeti fal, a rajta lévő ősi tagekkel. De az a terület most teljesen elérhetetlen. A falon nem csak a lyuk alatt, hanem véletlenszerűen más helyeken is voltak fehér cetlik. Az egyik fotón ki tudtam venni a feliratot: Lehel Endre: Hajó I. Lehel Endre egy festőművész (itt a honlapja). Lehet, hogy ez az egész az ő műve? Nem hinném, mert sem a stílus, sem a műfaj nem stimmel... Akárhogy is, respect az illetőnek; még ha elvont is, volt benne koncepció, és nekem bejött ez a semmiből előbukkanó tárlat! Csak amiatt furdal a kíváncsiság, hogy az elfalazott helyiségekben van-e valami. Azok után, amiket itt láttunk, bármit el tudok képzelni...!