A sorozat részei: [Intro - 1. rész - 2. rész - 3. rész - 4. rész - 5. rész - 6. rész - 7. rész - 8. rész]
Helyszín: Celles, Belgium
Teljes fotóalbum (by B.): itt.

A végére hagytuk a legjobbat. Egy valósággá vált mesebeli kastély. Egy urbex világsztár. A Château Miranda, avagy Château de Noisy.

Ez volt a number one kiszemeltem az egész Belgium Epic Altomán Urbex Tour, Yo! során, nem véletlenül tettem ezt a képet az Intro bejegyzés elejére. Elhagytuk a belga alföld szélmalmokkal dekorált világát, és az ország másik végén, a hegyek közé vettük az irányt. A forgatókönyv ugyanaz volt: GPS koordináták alapján áthatolunk bármin, ami az utunkba kerül. A térkép szerint a Parc de Noisy-n keresztül a Noisy út egyenesen a bejárathoz vezet. A valóságban persze ez nem volt így. Mint utólag kiderült, a kastélyt nemrég eladták, és a főút felől körbekerítették. Ezért egy Hobbitfalva jellegű településen át megkerültük az egész parkot, és a Moulbaix-módszerrel, félig vakon bevetettük magunkat az erdőségbe.

A különbség csak annyi volt, hogy itt hegynek felfelé kellett menni. Durva dzsungelen át verekedtük magunkat felfelé. Egy idő után elhalkult a külvilág zaja, és beállt az az "urbex-csend", ami az adrenalin, szerotonin és egyéb hormonok löketével jár együtt. Feljebb egy-egy alig látható ösvény is kirajzolódott, bár nem tudtuk, hová vezetnek. És egy óriási Disney-kastélynak nyoma sem volt. Azt sem tudhattuk, hogy akár őr, akár kutyák várnak-e ránk a továbbiakban. All in all, csak az ösztöneinket követtük.

A látvány első darabjai a fejünk felett sejlettek át a fák között. Rövidesen megtaláltuk a börtönszögesdrótot, ami az egész kastély körül a földön futott körbe. És egyben azt is jelezte, hogy megérkeztünk.

Klasszikus belga módszerrel az épület elé hegyekben szórták a zöldhulladékot. Mint a cikk tetején lévő csúszkás kép mutatja, a kastély tornyait 2016-ban leszedték. De nem ám szétbontva, hanem mindet egy darabban. Ott álltak a földön és a fák között a háromszög alakú sipkák szép sorjában! Az egyikbe be is lehetett nézni, és látni lehetett, hogy valaha egy fürdőszobácska kapott benne helyet (legalábbis a csempék és a tükör alapján).

Aztán elindultunk befelé. A LEGSZEBB urbex célpont volt, amiben valaha jártam.

Videó:

Sajnos egyébként Miranda hercegnő katasztrofális állapotban van... Az emeleti folyosók egy részére nem is mertünk belépni, mert sokkal több volt bennük a lyuk, mint az anyag. A szél átsüvít az épületen, és állandóan csapkodja az egyik emeleti ajtót, muníciót adva a kastélyt övező kísértethistóriáknak. És rengeteg helyen a szándékos ellehetetlenítés látszik, vagyis a veszélytelenítési munkák során lerombolták a lépcsőket, amik a tornyokba vezettek, nehogy valaki feljusson. Így a tetőre nem is jutottunk fel, mint korábbi szerencsések.

Végül a percre kiszámított időnk lejárt... Bár senki sem üldözött, mégis rohanva zúztunk le a hegyoldalon, hogy biztosan elérjem a gépemet. A cipőmből még felszállás után is szedegettem ki a tüskéket. :) És ezzel a gyönyörűséggel zárult a B.E.A.U.T.Y. sorozat. Szerencsésnek érzem magam, hogy ez a rengeteg élmény megadatott! Óriási köszönet B-nek és O-nak, egyszerűen leírhatatlan volt!!!

A sorozat részei: [Intro - 1. rész - 2. rész - 3. rész - 4. rész - 5. rész - 6. rész - 7. rész - 8. rész]
Helyszín: Moulbaix, Belgium
Teljes fotóalbum (by B.): itt.

Hivatalosan bejelentem, hogy kifogytam a szavakból. Csak két napja voltunk Belgiumban, és már olyan helyszíneken voltunk túl - lásd az előző részeket a fenti linkeken -, amiket egymagukban is egész életünkben emlegettünk volna. A harmadik nap viszont mindezt űberelte. Mesebeli urbexkastélyok következnek.

Logisztikailag furcsa nap volt a harmadik, mert tudtuk, hogy nekem késő délután indul a gépem Charleroi-ból. A két kiszemelt célpont olyan távolságban volt, hogy percre be kellett osztanunk, hol mennyi időt töltünk. De úgy tűnt, a matek rendben lesz. Az első helyszínen a Chateau Nottebohm-hoz hasonló forgatókönyvet követtünk. Megvolt a koordináta, amin látszott, hogy egy vidéki kis mellékút melletti erdő közepén van a Château. KÍvülről semelyik oldalról nem látható, annál is inkább, mert csak az erdő egyik oldala mellett van település, a többin szántóföldek vagy folyók és tavak is elzárják a külvilágtól.

Leparkoltunk egy tanya mellett (ijesztően ugattak ránk a kutyák), és bevetettük magunkat az erdőbe. Az úttalan utakon annyira nem látszott a leghalványabb nyoma sem annak, hogy itt néhányszáz méterre egy kastély (EGY KASTÉLY!!!) áll, hogy teljesen irreálisnak tűnt a dolog. Ha nem találtunk volna semmit, egy vállrándítással elintéztem volna, kb. mint amikor hétvégén látod, hogy nem nyerted meg az ötöslottót. Csakhogy mi megnyertük. Egyszercsak az erdő tisztássá vált, és a szétnyíló fák között...:

Két dolog vált rögtön világossá:

1. EZ EGY KIBASZOTT KASTÉLY!!! ...És jobb állapotban van, mint eddig bármi, amit láttunk. Tökéletesen, szinte újkori méltóságában állt a makulátlan gyep közepén.

2. Valamilyen reaktiválási munkák zajlanak éppen. A földszinten újnak ható nyílászárók, az épület egyik sarkánál egy kisebb mobildaru is állt. Ezek szerint ez az épület legalább nem lesz az enyészeté.

Átmentünk a főbejárat oldalára, ahol egy nagyon abszurd brigáddal találkoztunk. Összesen két munkásból állt, amiből összesen egy dolgozott. Kihozott egy széket az épületből, majd visszament és három percre eltűnt. Újabb, de ezúttal is csak egy darab székkel tért vissza, és letette a másik mellé. Ezt ismételve összesen 7 széket hozott ki a bejárati lépcső tetejére, amiket egy sorba helyezett. Ebben a meditációs tevékenységében megtalálhatta a belső békét, mert nagyon barátságosan fogadott minket. Azt mondta, hogy nem kéne fotózni, de igazából kit érdekel. Sőt, felőle be is mehetünk, de oda már nem is vihetjük a fényképezőt. Ebben az egyben tántoríthatatlan volt, le is tetette velünk a gépet a bejáratnál. De a kapu kitárult előttünk.

Az alábbi képeket a Project M4yh3m oldaláról kölcsönöztem, de azért vagyok erre hajlandó, mert minden, amit itt láthattok, változatlan formában található ma is (pedig ők több mint 3 évvel előttünk jártak ott!). A padlótól plafonig mindent borító márvány, az aranykeretes kép a falon, a szőnyegek, székek, szobrok és asztalkák. Az óriási tükrök és csillárok a bálteremben. A hitelesség kedvéért csak olyan képeket tettem be, amely szobákban mi is jártunk, de a többit is megnézhetitek ide kattintva. Az élet azt ordította a fülembe: "Elegáns urbexet akarsz? HÁT TESSÉK!!!"

Bejárati csarnok (erre a szőnyegre is székeket hordott a fickó)

Főlépcső. Az a kép az arany keretben - mint szinte minden más tárgy is - változatlanul ott van

Szókratész (not)

Elindultunk az emeletre

Megérkeztünk az emeletre. Triciklik és rollerek helyett most egy fürdőkád volt a folyosón

A földszinti "bálterem"

Végül egy kis gerillapózolás a kihordott székeken:

Álmaimban belül lévő álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha ehhez fogható helyszínen járok majd. De még mindig nem volt vége a napnak! A Belgium Epic Altomán Urbex Tour, Yo! FINÁLÉJA KÖVETKEZIK!

A sorozat részei: [Intro - 1. rész - 2. rész - 3. rész - 4. rész - 5. rész - 6. rész - 7. rész - 8. rész]
Helyszín: Maria-ter-Heide, Belgium
Teljes fotóalbum (by B.): itt.

Az urbex pályafutásom No. 1 hiányát az "elegáns helyszínek" jelentették, úgy mint kastélyok, villák és egyéb klasszikus épületek. Ettől a belgiumi úttól mindenek felett azt vártam, hogy ezt a fájó hiányt enyhítse néhány baszó célponttal. A második nap második célpontjától - vagyis az egész Belgium Epic Altomán Urbex Tour, Yo! 50%-ától - kezdve ezek is váltak dominánssá, számomra heveny agyeldobásokat okozva, és felejthetetlenné téve az élményt.

Az első célpontot Chateau Nottebohm néven ismeri a szakirodalom, és a képen, ami a netes kutatásunk során megindított, így nézett ki:

Hát kell ennél BASZÓBB? Nekem már az is hihetetlen, hogy ilyen mesébe illő épületek EGYÁLTALÁN léteznek a valóságban, függetlenül attól, hogy látogatható-e, elhagyatott-e, vagy akár már régen leomlott. Ha csak képen látnám, magában az is nagy élmény lenne.

Ez is azon helyszínek közé tartozik, amit a Google Maps szürreális módon egy sima keresésre kiad, sőt, 4.7 csillagos értékelés is található rajta... Na de tényleg erről van-e szó? Ugyanis amikor megérkeztünk Maria-ter-Heide kisváros egyik külső útjára, ahol a térkép szerint a kastélyhoz vezető út indult, a berajzolt elágazás nem létezett. Ahol lennie kellett volna, ott egy ház állt, mellette pedig egy hotelszerűség, a neve: Brasserie De Kasteelhoeve Nottebohm.

OK, ezek szerint legalább historikusan jó helyen járunk... Leparkoltunk lazán a hotel parkolójában, és felmértük a terepet. A villa valójában beljebb, az úttól sokkal távolabb kellett volna hogy álljon, tehát a hotel elvileg nem a helyére épült. Az elágazáshoz visszasétálva láttuk, hogy az említett ház mögött tényleg indul egy út. Mintha valaki szándékosan a kereszteződésbe építkezett volna... Mellesleg ki is volt írva, hogy private property, stb. A legjobb megoldásnak az ígérkezett, hogy a hotel felől megpróbálunk bejutni mögé - ugyanis egy hotelt bárki körüljárhat, valószínűleg vendégnek nézik. El is indultunk az épület mellett egy díszköves utacskán, ami hátrébb fűre változott, majd el egy fa tárolóépület mellett. Aztán át egy kis patakocska fölötti betonhídon, végig mező szélén egy fasor mellett, át néhány bokorcsoport között... Akadály nélkül elhagytuk a civilizációt, és csak követtük a GPS jelét. Tovább egy hatalmas szántóföld mentén, közben egy őz került az utunkba, alaposan egymásra ijesztettünk, de ő szaladt el hanyatt-homlok.

Majd egyszercsak a fák között...:

Körbejártuk 2-3x az épületet, mire szavakat találtunk. Most, amikor írom ezt, újra nehéz dolgom van! G.Y.Ö.N.Y.Ö.R.Ű.! És hihetetlenül elegáns!

Sajnos annyira rossz állapotban van - pl. a tető fele vészjósló ívben konyul lefelé -, hogy ha rajtam múlt volna, be sem mentem volna. De B. másképp gondolta. A főbejárat lehúzott redőnyzetén az Előttünk Járók vágtak egy kényelmes ajtót, így bejutottunk az előcsarnokba. A ház összes földszinti ablaka le volt redőnyözve, ezért elég félhomály volt, a lenti helyiségekben pedig majdnem teljes sötétség. A padlót sitt borította, de még így is látszott, hogy ez a villa luxusszínvonalat képvisel. A falak megmunkálása és színe, a lépcsők stílusa, az ablakok sokasága mind hihetetlen igényességet sugárzott. Sosem láttam még olyan épületet, ami ennyire romosan is ennyire szép tudott maradni...

A főlépcső fele sajnos leszakadt (ott volt EGY DARABBAN a földön!), így a második szintre csak a lépcsőfordulóból tudtunk felkukkantani. A melléklépcső pedig a legepikusabb lépcső volt, amit valaha láttam:

Még néhány belső tér:

Konyha

Kályha az egyik földszinti helyiség sötétjében

Csap (mellékhelyiség?)

A ház falán lévő felirat alapján a Chateau Nottebohm 1908-ban épült, vagyis 109 éves. Reméljük, még kitart egy ideig! Azt viszont elárulom, hogy a Belgium Epic Altomán Urbex Tour, Yo! következő állomása ezt rommá űberelte... Ott tali!

UPDATE: Képek az eredeti állapotról (micsoda torony!):

A sorozat részei: [Intro - 1. rész - 2. rész - 3. rész - 4. rész - 5. rész - 6. rész - 7. rész - 8. rész]
Helyszín: Doel, Belgium
Teljes fotóalbum (by B.): itt.

A Belgium Epic Altomán Urbex Tour, Yo! első napját az indusztriális urbexnek szenteltük, a folytatás viszont egészen más volt (és szerintem sokkal jobb, bár ez ízlés kérdése). Újabb logisztikai egyeztetések után Antwerpen irányába vettük az irányt. A térkép szerint arra volt Doel szellemvárosa, és egy mesébe illő kastély-villa (feltéve hogy létezik, amit sosem lehet tudni...)

Doelt vicces módon egy 9gag posztban találtam meg. A Google Maps simán kiadja a helyszínt, mert valaha teljesen hétköznapi, létező település volt Antwerpen kikötőjének közvetlen közelében. Már az odaút nagyon látványos volt, mert a gigantikus kikötőblokkon kellett átautózni, hegynyi konténerhalmok és óriási daruk között.

Doelbe egy hosszú, egyenes autóút vezet be, amire viccesen úgy lehet behajtani, mint a Ráday utcába. A leágazásnál egy az útból kiemelkedő "bástya" van, ami akkor süllyed vissza a betonba, amikor eléállsz az autóval. Nappal bárki bemehet, éjszaka viszont csak a személyi igazolvány vagy útlevél beolvasásával. Erre azért van szükség, hogy az éjszakára koncentrálódó vandálturizmust megfékezzék. Ezen túlmenő védelmi intézkedések viszont egyáltalán nincsenek, sem pedig biztonsági- vagy rendőrök.

Én azt hittem, hogy Doel csak 2-3 utca lesz egy nagyobb városrészen belül, de amint áthajtottunk a beléptetőn, láthatóvá vált, hogy itt MINDEN ház elhagyatott. Már a városkába vezető út mentén is. Ezért hamar leparkoltunk, és az odautat is gyalog tettük meg.

Ha a célpont nem elhagyott épület, hanem elhagyott város, akkor máshogy áll hozzá az ember. Bementünk több házba is, de sokkal többet foglalkoztunk az összképpel, az utcák bejárásával. Idegrendszerileg nem engedhettük meg, hogy minden célpontra rágerjedjünk, mert szívelégtelenségben elhunytunk volna. Logikusan ugyanis volt itt minden: lakóház, iskola, benzinkút, templom, közösségi ház, garázs, bolt, stb. Meséljenek inkább a képek és interaktív panorámák!

Az utcán nem voltunk egyedül; néhány fiatal, de még kisgyerekes szülők is lézengtek az alternatív turistacélpontban. Összességében mégis inkább kihalt, és érdekes módon hihetetlenül békés volt a hely (lehet, hogy ha városban vagyok, rögtön stresszre számítok, és ahhoz képest tűnt békésnek az emberek hiánya?). A közeli - működő - erőmű látványa azért megbolondította a feelinget némi apokaliptikával. Végtelenül abszurd módon az utcán, egy elhagyatott városban, délután 2-kor, 25 fokos napsütésben égtek a lámpák (itt van egy fénykép róla). Még az általános nyugalomnak is egy szélsőértéke volt a templom melletti temető (egy kihalt kisváros temetője - lehet még fokozni az elhagyatást?), ahol szintén szétnéztünk, és ahol egy fácán is sétálgatott a sírok között.

Gyereksírok... :(

A művészet természetesen meghódította a kisvárost, mégpedig hatalmas változatosságban. A graffiti és street art mindenféle irányzata képviseltette magát, azon belül is több vizuális iskolából (persze sajnos gagyi is volt bőven).

Az egyik utcában találkoztunk egy idősödő nővel, aki angolul elmesélte, hogy a település házait mind az antwerpeni kikötő vette meg (jó áron), hogy terjeszkedni tudjon. A terjeszkedés mindeddig elmaradt, így Doel Belgium ajándéka lett az urbexereknek. Elmondta azt is, hogy körülbelül 20 ember még mindig lakik a városban, és nincs különösebb indíttatásuk elköltözni (az egyik ház ablakán benézve én is szívrohamot kaptam, amikor öreg néniket pillantottam meg odabent).

Ahogy a kisváros túlvége felé közeledtünk, furcsa módon eltűnt a horizont egy alacsony dombocska mögött. Ekkor már sejtettem, mi következik: a túloldalán ott volt a víz. A dűnén túl a part hirtelen megtelt élettel: futók, biciklisták, fiatalok, gyerekek... és egy gyönyörű, többszázéves malom. Itt is a béke volt az, amit éreztem - megérkezni a vízhez mindig megnyugtató nekem.

Még úgy 1 órát töltöttünk a városban, bejárva a még kihagyott utcákat és 1-2 házat. Közben olyan napszúrást kaptam, ami túltett életem legrosszabb másnapossági élményén, de szerencsére ez csak este ütött be, úgyhogy még jóideig zavartalan volt az életminőségem. Békésen visszasétáltunk az autóhoz, és folytattuk az utunkat a Chateau Nottebohm, egy feltételezett kastély-villa felé, Antwerpentől keleti irányba...

A sorozat részei: [Intro - 1. rész - 2. rész - 3. rész - 4. rész - 5. rész - 6. rész - 7. rész - 8. rész]
Helyszín: Charleroi, Belgium
Teljes fotóalbum (by B.): itt.

Sokáig tartott, és nem tudtuk, hogy egyáltalán bekövetkezik-e, de végül eljött a pillanat. Erről az oldalról biztosak voltunk benne, hogy semmi nem állhat az erőmű főépülete és közénk. Még ha ott is van a másik oldalon az őr, simán képesek lennénk kicselezni. Én a magam részéről már kiakasztottam a boldogságmérőmet, szóval nem tudom tovább ragozni, mennyire örültünk ennek (rögtön első nap 100%-os ráta! Elképzelhetetlen eredmény!).

Hintaló az erőműhöz vezető út mellett (volt több gyerekjáték is)

Végigmentünk a szerpentinszerű úton, és megérkeztünk az épület mellé. Már csak bejáratot kellett találnunk. A nyugati oldalán nem volt, de ha lett is volna, akkor is egy emeletet zuhantunk volna, ugyanis arról az oldalról olyan mélyen volt az erőmű "padlója". Akármerre néztünk, minden ajtó, ablak és rés zárva volt (olyan profin, amit ritkán látni!), és minden nézéssel csak fogytak a lehetőségek. Csak azért nem csüggedtünk el, mert egy ilyen nap után (1, 2, 3) lehetetlen csüggedést érezni. Végül úgy tűnt, az egyetlen halvány reménysugarat az erőmű másik oldalán egy távolról alig látható rés jelenti.

Lebotorkáltunk az épület tövébe, kavicshegyeken, szemétdombokon és odahordott zöldhulladék-máglyákon át. Nagyon érdekes volt a bejárat. Adott egy combmagasságig érő, nem túl széles lyuk a falon. Közvetlenül a belső oldalán, az épületen belül egy térdmagasságig érő gép áll. Van tehát egy kb. 30 cm-es rés, amin épphogy befér egy emberi test úgy, hogy alul-felül súrolja. A táska már külön kellett hogy jöjjön. De ennek a résnek köszönhetően - ami szerintem az egyetlen létező bejárat - BENT VOLTUNK.

A padlón sok centi (szén)porréteg volt lerakódva. Óriási lyukak szabdalták a földet, ahol beton helyett csak a vasrács látszott. Alattunk - egy lépcsőn lenézve láttuk - volt még egy "pinceszint", ami majdnem teljesen vízzel volt tele. Nem volt tehát ajánlatos leesni oda...

Valószínűleg nem jön át a képekről, de az épület MONUMENTÁLIS. Egyrészt az alapterülete akkora, hogy simán elveszíthettük egymást benne (egyszer B. meg is ijedt, hogy hová tüntem). Másrészt a központi részében vagy 10 emelet magas. Volt egy liftakna (az alján leszakadt lift állt a pince vizében!), amin ha felnéztem, egészen hihetetlen magasra láttam. És ez az egész tulajdonképpen EGY DARAB GÉP. Az "oszlopok", amik körülvettek, csak a lábujja körmei voltak! A célunk értelemszerűen az lett, hogy felmenjünk a tetejére, arra felfelé:

Sajnos a belgák itt is igényes munkát végeztek. A hagyományos lépcsőház az épület szélén le volt rombolva, és az összes létra, lépcső, vagy annak használható egyéb szerkezet módszeresen le volt irtva. Például a következő fotón látszik, ahogy beszórták őket egy nagy lyukba:

Persze nem hiába vagyunk egy ipari alpinista és egy falmászó; nekiálltunk mászóútvonalat keresni. Volt egy létra valahol a gépszörny legsötétebb és legromosabb bugyraiban, amin B. el is indult, majd eltűnt 2 emelet magasan, de sajnos zsákutcára futott. Én közben lentről világítottam neki. Ezen a ponton álldogálni 10 EMELETNYI rozoga ACÉL alatt, fekete szénport szívva és ijesztő reccsenéseket hallva nem volt valami derűs érzés. Körbejártuk az egész erőművet vagy 3x, több (lelkes vagy kétségbeesett?) próbálkozásunk is volt, amik sorra kudarcba fulladtak. Én valahol eközben éreztem, hogy az elmém mára leadta a műszakot, és egy határozott kapcsolással takarékra tette magát. Ez az az állapot, amikor már vezetni és önéletrajzot írni tilos. Végül az egyik sarokban B. úgy gondolta, van egy bonyolult és necces, de talán kivitelezhető mászóútvonal. (Ebben a posztban a legelső kép fent pont azt mutatja, ahová és amin át fel kellett volna mászunk - a vasak a jobb oldalon.) Ő volt az elölmászó, én követtem. De minden mozdulatomban éreztem, hogy nem vagyok már képes figyelni, ami nagyon nem egészséges... Végül nem is emlékszem, hogy miattam, vagy mert nem tűnt elég biztosnak az út vége, visszamásztunk a földre...

Az utolsó ötletünk az volt, hogy kívülről, az óriási szénszállító csúszdákon keresztül eleve fentről jutunk be az épületbe, megkerülve az egész problémát. Ki is mentünk, és még egy ideig balfaszkodtunk - próbáltuk megfejteni, melyik csúszdába kell bemásznunk, annak hol van az alja, oda hogyan juthatunk el; próbáltuk csővezetéken át, kerítésen át, mindenhonnan, de végül elengedtük. Ez talán szomorúan hangzik, de mint már mondtam, 150%-on voltak a boldogságtartályaink, úgyhogy szinte meg sem kottyant. Visszamentünk az autóhoz, és utolsó lépésként megnéztük, mi van az útelágazás sziklákkal el-nem-állt ágának irányában. Ekkor jött a fordulat.

Egy laza félkört téve az út levezetett a korábban őrkonténerként azonosított épület mellé, a folyón lévő duzzasztóhoz, az erőműkomplexum átellenes oldalához. És az előzményekhez képest azt láttuk, hogy:

• Az aktívnak hitt épület is teljesen elhagyatott
• Az őrkonténer nem őrkonténer, hanem egy üres zsilipkezelő helyiség
• Az autóban, ami ott állt, egy fiatal srác és egy csaj ültek - hármat találhattok, mi célból járnak ide a helyi fiatalok...

A folytatásban elhagyjuk az ipari területet, és SOKKAL különlegesebb helyszínekre látogatunk!