Helyszín: Budapest, Lajos-Perc-Fényes Adolf-Tímár utca háztömb
Magasság: 5 emelet (kb.)
Előszó: valamiért ez a poszt elég költői lett, valóságos műelemzői magasságokba száll. Valószínűleg a mai nagy élménycsomag hatására, de az is lehet, hogy nem. Ez van.
Ez a kaland valójában egy másik, igazi Nagy Hal után közvetlen folytatásként esett meg, de azzal személyi okból még várok egy kicsit (nagy bocs, de vannak, akikkel nem akarok kiszúrni még véletlenül sem). Ezért a történet ott kezdődik, hogy egyszercsak ott voltunk Deadminddal a megboldogult Goldberger Textilgyár háztömbjében , aminek a jelenleg is használt részén - mint sok másik ex-ipari területen - néhány cég és egyéb társaság működik. Ezt a blokkot korábban már egyedül is nézegettem, mert nagyon úgy tűnt, hogy egy elhagyatott gyárról van szó. Kicsit frusztrált ugyan a vele szemben lévő rendőrségi épület, de tetézte a vágyamat az egyik épület tetején lévő fantasztikusan dizájnolt víztorony-szerűség, ami szerelem volt első látásra.
Ha a fenti térkép alapján úgy érzed, hogy nem tudsz kiigazodni a blokkon, akkor nem benned van a hiba. Általában ugyebár a humanoid faj, ami ún. épületeket épít fel lépten-nyomon, hogy abban bent legyen mindenféle cucc, ezen épületek közé utakat és/vagy udvarokat, kerteket szokott elhelyezni. Ebben a blokkban ez nem így van. Az első udvart leszámítva (ami arra szolgál, hogy az épületek bejáratai valahová nyílhassanak) tulajdonképpen az egész tömb csak épületből áll. Ez azért is érdekes, mert nem mindegyik ugyanazon nagy egész része, hanem változatos célú és formájú épületekről van szó (bár a nagy részük, sőt, lehet, hogy az összes régen egybe tartozott). No meg azért is, mert hiába mászkál az ember órákig 2-5 emelet magasan, általában ebből csak néhánnyal kevesebbet érez, hiszen nincs körülötte utca vagy udvar, amihez viszonyíthatna. De ez nem csökkenti a hely érdemeit...
A saját előzetes bejárásomban csak azt a hibát követtem el, hogy az első udvarról az egyik irányba nem mentem el, mert meggyőződésem volt, hogy zsákutca van ott, pedig mint kiderült, pont arra van maga az urbexelendő terület. Az egész tömb egyszerűen bejárható: csak előre, jobbra, balra, jobbra, balra, balra, át, fel, fel, át, le, le, át, át, át, ugyanez vissza, és többé-kevésbé mindent láttunk!:) De igazából azért nem fejtem ki részletesebben, mert a startvonal után (ami 1 db mászás a rozsdás vaslépcső elején) már eléggé adják magukat az útvonalak. Ami fontos: ez a hely veszélyes, és ha amatőr vagy, rozsdás vasdarabok fogják levágni az agyalapi mirigyedet, majd üvegszilánkok szögeznek a földhöz, mielőtt rád esne 200 kiló beton, amit pala burkol be, és senki nem talál rád, mielőtt benő a növényzet. Ugyanis a hely annyira kimustrált, hogy gyakorlatilag bármilyen anyagon állsz is, ha rossz helyre lépsz, beszakadhat alattad: a vas, a fa, a beton, bármi (DM-nek is egyszer majdnem elnyelte a gépezet a cipőjét).
A helynek sajátos, több rétegű feelingje van, amiket fokozatosan bont ki, ahogy haladunk előre. Először a tömény romlás, gempa, döglött macska, szemét. Egy számkivetett, megtagadott, szőnyeg alá söpört terület. Utána is pusztulás, de az előzőtől különböző minőségben: egy valaha szép, talán még presztízst is sugárzó ipari létesítmény szétporladás határán egyensúlyozó múmiáját látjuk. Innen neveztem el Little Hiroshimának (a geekek keverjék össze fejben a S.T.A.L.K.E.R.-t és a Half-Life-ot).
De ezután jött csak a kedvenc érzésem: amikor egy bentebbi tetőn sétálva magamat is meglepve azt éreztem, hogy megzavartuk a természetet. Madarak kezdenek el időről időre felszálldosni, és olyan hangon csiripelnek, mint akiket nagyon régen zavart már meg kétlábú lény (hangsúlyozom: 50 méterre bármelyik irányban lakóházak vannak). Szemlátomást otthon érzik magukat, és bár nem olyan régen, de már átléptük azt a pontot, hogy ide mi, emberek jövünk vendégségbe. Bizonyos házak tetején sorban nőnek a facsemeték, a szétszórt üvegcserepeket úgy benőtte a moha, hogy már nem lehetne elsöpörni őket. Persze a beton és kő maradéka becsületesen küzd, nem adja könnyen magát, de itt-ott már csatát vesztett.
Nem jártuk be a pincétől a padlásig az egész blokkot (sőt, a szemben lévő gangon lebzselő közönség miatt még a víztoronyba sem másztunk fel), mert sokféle akadályba lehet ütközni: leszakadt létrák, leszakadt padló, rácsok, összetörős landolások, illetve bizonyos épületeknek a megindult ember általi újrahasznosítása. Érdekes dolog a dzsuvából benézni egy ablakon, és ott egy egész kultúrált helyiséget látni (random kenyérpirítóval a sarokban). Ez a rohadt gazdasági fejlődés...
U.I.: Egy tanács: ne hordj gyűrűt urbex közben, mert óriásit cseng a fémlétrákon (persze ez szóba sem jön, ha van kesztyűd)!
