Figyelem, a legújabb hírek szerint sípoló mozgásérzékelőket helyeztek el az épületben (kösz az infót D-nek)!
Vágjunk rögtön a közepébe:
(Eredetileg teljesen más hangvételű videót akartam csinálni, de ez jött ki belőlem.)
Amikor korábban a külföldi urbex kultúráról olvastam, meggyőződésem volt, hogy a budapesti (és magyar) felhozatalból a közelébe sem érhetünk az ottani élményeknek. Erre lassan de atombiztosan rácáfolni látszik a főfalu (és az ország). Van itt minden, ami szerszámnak ingere: elhagyatott hotelek, gyárak, vonatcsarnok, elmegyógyintézet, légi bázis, és még sorolhatnám. 1998 óta pedig sportcsarnok is van az étlapon: a Tüskecsarnok.
Az objektum története röviden annyi, hogy 1998-ban néhány hétre megszakították az építését, és ez a szünet azóta is tart. Ez olyannyira így van, hogy odabent egy csomó építőanyag található szép, rendezett halmokban (bár az eltelt 13 évnek köszönhetően mára többnyire használhatatlan szemét). A hely történelméről és felépítéséről nagyon részletes leírást ad a fantasztikus Fővárosi.blog (és itt nézhető meg az ő albuma). A lényeg röviden: ami a térképen látszik a komplexumból, az szó szerint csak a jégyhegy csúcsa, ugyanis az egész a föld alá van süllyesztve. Egy 6000 négyzetméteres sportcsarnokról beszélünk (90%-ban kész) és egy néhányszor akkora parkolóházról, valamint kiszolgálóhelyiségekről (50%-ban készek). Most rendhagyó módon nem mutatom meg, hogy hol lehet bejutni, aminek az az oka, hogy vezető nélkül bárki eltévedne és úgy járna, mint a videóban látott ex-állatok. Miután mi bent voltunk, nekem fél órába telt Google térkép segítségével is, hogy visszamenőleg betájoljam az útvonalunkat. Ehhez még hozzájön, hogy magába a sportcsarnokba szó szerint egy labirintuson keresztül lehet bejutni, úgyhogy ha nagyon érdekel, szólj nekem (én pedig ezúton is köszönöm A-nak!). Mellesleg a telken van biztonsági őr is.
Odabent/-lent a bejárható terület óriási, és ezen a sétán is mindblowing élményekkel gazdagodtam. Ilyen volt például egy 0,00 fotont tartalmazó félkész mélygarázsban tapintani, harapni az áthatolhatatlan sötétséget, ami minden irányban végtelen mélységűnek hatott. Ugyanitt látni igazi camera obscurát, ami egy plafonon lévő kis lyukon keresztül a padlóra vetítette a felettünk lévő szint tetejének a képét. Ugyanitt látni a leheletünket, júniusban. Aztán 7 méteres belmagasságú beton belső tereken sétálni és megijedni a bent repkedő madaraktól. Megtalálni a világ legértelmetlenebb építészeti megoldásait: egymással párhuzamosan a föld gyomrába futó 200 méteres zsákfolyosókat, amiknek a falait látszólag felülről kezdték el építeni, és nem mindenhol értek le a padlóig. Az öltözők labirintusa, amiben 1-2 folyosó kivételével az összes helyiség egy másikból nyílik (élmény lehetett volna a sportolóknak). Látni magát a majdnem kész sportcsarnokot, és hallgatni azokat a fantasztikus visszhangokat, amiket a legkisebb zajokból is létrehoz. Mászkálni a tetőszerkezetre függesztett acélrámpán, ami jól be tudott lengeni. :)
És természetesen, ahogy az lenni szokott, rengeteg kérdés merült fel bennünk (az előbb leírtak által felvetetteken túl is). Pl. miért van olyan csillámszerű izé kiszórva a fenti rámpa padlójára? Miért vannak piros mécsesek felsorakoztatva a leendő eredményjelző-tábla szerkezetén? (FRISSÍTÉS: utóbbiakról kiderült, hogy egy romantikus Valentin nap nyomai, a kép hátterében látható borosüveggel együtt. Köszönöm!) Vagy miért sötétítették le a tetőn majdnem az összes fénygyűjtő tüskét? A helyet egyébként a 13 év alatt néhány alkalommal hasznossá tették, volt itt például koncert, és több filmet is forgattak: München, Hellboy 2, Season of the Witch. Ezen eseményeknek is fellelhetők még a nyomai elszórtan.
Miután kimentünk, az egyik szomszédos utcában felmásztunk egy ismeretlen célú 17 méteres kilátó oszlopra, ami vékonyságából adódóan elég ütős kilengést prezentált, de nem volt para. Lőttem néhány kinti képet a telekről, aztán mentünk, mert halaszthatatlan söröznivalónk támadt.
EXHIBIT G
