A nyílás olyan kicsi volt, hogy biztos voltam benne, hogy ha csak 1 centivel is szűkebb lenne, nem tudnám magamat átpréselni rajta. Az egymáson keresztbe-kasul futó, vékony egyenes vonalakat mintázó vasrács egyik fele ki volt hajtogatva a helyéről. Annyira rozsdás volt, hogy nem lehetett megállapítani, van-e még egyáltalán anyag benne, de egyébként megmozdíthatatlanul merev volt. Balra néztem, a mintegy 10 méterrel lejjebb álló másik betonkupolához. Azt teljesen benőtte a gaz és a növényzet, úgyhogy nagyobb beavatkozások nélkül nem jöhetett számításba. Ez lesz tehát a bejáratunk.
Letettem a táskámat az előttünk álló kupola lábához, és megpróbáltam behajolni a nyíláson. Először az egyik karommal és a fejemmel előre indultam el, de így a másik karomat hely híján már nem tudtam magam után húzni. Ezért újra kezdtem a műveletet úgy, mintha fejest akarnék ugrani a lyukba: a két karom nyúlt előre, és utána a fejem, a vállam meg a felsőtestem. Rozsdás, talán évtizedek óta érintetlen vas létrafokokat láttam magam előtt, amik lefelé eltűntek egy alig 1 méter átmérőjű, kör alakú kürtő mélyén a sötétségben. Tisztán hallani lehetett a Viktor által említett erős vízcsobogást a mélyről. A létra fentről belátható hosszának közepén egy vastag faág szorult keresztbe a járatba.
Először azt kellett megállapítanunk, hogy egyáltalán be tud-e akrobatikázni egy egész emberi test a szűk nyíláson át a kupola alá, a kürtő átellenes oldalán beépített létrafokokhoz. Ezért megint újrakezdtem a bemászási műveletet: nagy nehezen feltornáztam a lábaimat a rács nyílásába, és azokkal előre menet próbáltam meg becsúszni rajta. A cipőmmel hamar elértem a kürtő túloldalát, és megtámaszkodhattam a létrafokokon. Persze a teljes súlyomat nem mertem rájuk engedni, mert halvány fogalmam sem lehetett róla, hogy mennyi súlyt bírnak el. Ha kiszakadtak volna, akkor egyrészt nem tudtam, hogy milyen mélyre esek, másrészt törött lábbal-fejjel-kézzel, egy potenciálisan vízzel teli aknában korántsem volt biztos, hogy túlélem, mire kiérnek a mentők és a tűzoltók.
A lábaim után tolva a felsőtestemet a bejutás sikerült, de a látvány korántsem volt biztató. Mindig is ódzkodtam a rozsdás elemektől, mert számomra megállapíthatatlan, hogy mikor adják meg magukat. Márpedig ebben a kürtőben egyetlen hiba - egyetlen rossz létrafok - elég lehetett, hogy ne tudjak visszajönni. Viktor és Vizimajom is ellátott bőven para-munícióval az előzetes egyeztetések alatt, úgyhogy végül hosszas belső harcok után úgy döntöttem, valamilyen beülő és biztosítás nélkül nem vállalom be.
Viktor viszont másképp volt ezzel. Megkérdezte:
- Ha sikerül leérnem, lejössz utánam?
Még mindig viaskodtam magammal, de ez elég volt ahhoz, hogy a kíváncsiságom felülkerekedjen. Igent mondtam. Sikeresen kijutottam a nyíláson, és Viktor az általam bemutatott tornagyakorlatot megismételve átvette a helyemet a kupola alatt a létra tetején. Először beadtam utána a táskáját, aztán ő elindult lefelé.
Rögtön újra behajoltam föléje, és a telefonommal világítani kezdtem neki a járatot lefelé. Amikor a keresztbe szorult faághoz ért, egy laza mozdulattal ledobta maga alá. Ezután néhány fokkal eltűnt a lámpa fénykörén túli sötétségben.
Feszülten figyeltem, milyen jelet ad magáról. Néhány perccel később hihetetlen szavakat kiáltott föl:
- Ez egy bunker!
A hangjából nem tudtam kivenni, milyen érzelmek kavarognak benne. A betonkupolák jellege tényleg bunkerre utalt, de az erős vízcsobogás miatt sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy egyszerűen valamilyen vízmű van odalent. Felfedeztünk egy bunkert!
Bízván abban, hogy senki sem fog véletlenül erre tévedni, fent hagytam a táskámat a betonkupola lábánál, és elindultam lefelé. El sem tudtam képzelni, milyen látvány fogad majd odalent. A fenti 35 fokos hőség minden lefelé tett lépéssel érezhetően csökkent. Egy-két létrafok mintha ijesztően meghajlott volna, de legalább stabilan tartotta a helyét a falban. Egy időre engem is körbevett a sötétség, aztán beértem Viktor lentről világító lámpájának fényébe. Olyan volt, mintha egy kút mélyére másztam volna.
A kör alakú kürtő alján egy négyzet alakú nyílás várt, az alatt pedig egy újabb, 2 méteres, csálé vaslétra. Ezen keresztül a bunker plafonján átmászva érkeztem meg az első helységbe.
Mintegy 12 méterrel lehettünk a föld alatt. Annyira hihetetlen volt, hogy szinte fel sem fogtam, mitörténik. Csak egy vágyam volt: felfedezni. A lámpáink fényénél lassan elkezdtük feltérképezni a helyet. Egy boltíves, meglepően gömbölyű formák által dominált helyiségben voltunk. Elsőre borospincére emlékeztetett, de ez persze kizárható volt. Még nem láthattuk, milyen hosszú, mert mindig csak 5-6 métert tudtunk bevilágítani magunk előtt.
A vízcsobogás forrása azonnal meglett: tőlünk balra egy lekerített részen látszólag a falból folyt elő, egy kivájt vályúban folyt néhány méteren tovább, majd kisebb esés után (innen a csobogás) egy apró medence-szerű víznyelőben eltűnt. A víz annyira tiszta volt, hogy totálisan átlátszott (bizonyos fotókon olyan, mintha ott sem lenne). Azt mondjuk nem tudom, védelmi szempontból milyen fokozatot ér, hogy talajvíz folyik be a bunkerbe...
A bunker egészében ijesztően alacsonyan lógott mindenféle kábelek és zsinórok erdeje. Jobban megnézve egy csomóról kiderült, hogy nem elektromos kábelek, de azért óvatosan mozogtunk. Az építmény nem volt nagy, össz-vissz 3 helyiség, talán 20 méter hosszan, lineárisan egymás után kötve. A két kupola egyaránt az első helyiségbe vezetett le. Itt a lejáratokon, a vízcsobogón és egy kisebb elkerített helyiségen kívül nem volt más. Szinte egyedülálló módon még szemét és firka sem! Csak egy-két apróság közvetlenül a lejárat alatt, ami arra utalt, hogy soha senki nem jött ide le szemetelni, hanem legfeljebb bedobtak a kürtőbe fentről valamit. Az egyetlen megmaradt használati tárgy egy falra erősített hőmérő volt, ami jelezte, hogy 15 fok van.
A második helyiség első része amolyan vizesblokknak tűnt, bár ez csak erős találgatás, mert közművesítésnek semmi nyoma nem volt (pl. nem láttam lefolyónyílásokat). De az elrendezése olyan volt, hogy labirintus-szerűen el lehessen bújni a falak mögött. Ezután egy kis egyenes szakasz következett, ahol nyugodtan lehetett várni a világ végét.
Az utolsó ajtón túl csak egy rövid folyosó volt, a végén kőomlás által kiszakított és kettétört acélajtóval. Elképesztő látványt nyújtott! Biztos voltam benne, hogy eredetileg ez volt a bejárat, mégpedig egy fent álló ház pincéjén át. A fenti házat lerombolták (már csak egy beton alapzat látható), és a járatot beomlasztották.
Őrületes élmény volt az egész! Ez volt életem első "valódi felfedezése" abban az értelemben, hogy elindultunk a teljes ismeretlenbe, és egy ennyire menő dolgot találtunk. A történet és a hely bevonult a legendáink közé.