Helyszín: Balatonszemes

Kattints a képekre vagy erre a mondatra a fényképalbumért!

Szóval, mint mondtam, egy nagy csapattal lelőttünk Balatonra egy éjszakára, és ha már ott voltunk, bejártuk szép sorban az ottani objektumainkat (szám szerint hármat). Nagy fíling volt, ahogy megláttuk a 99%-ban kihalt települést: "hoppá, van egy falunk!". Az első célpontunk a Rozmaring nevű, min. 15-20 éve elhagyatott nyaraló volt, ahol olyan állapotok fogadtak, amilyeneket házról én el sem tudtam képzelni, mert azt gondolnám, hogy mire ilyen állapotba jutna, rég szétesik, vagy valaki szétszedi. De a Rozmaring annyira számkivetett, hogy nagyon durva módon még szétlopkodni sem lopkodta szét senki, hanem egy ültő helyében mumifikálta őt a körülötte burjánzó bioszarkofág! Pedig azóta, hogy úgy 5 éve a kerítésen új ajtót vágott egy viharban kidőlt villanyoszlop, fokozhatatlanul szabad a bejárás.

Az eddigi látogatásaink során minden évben azt gondoltam, hogy a telken nagyobb gaz már nem nőhet eme éghajlati övön. De idén megérkezve azt láttuk, hogy az utcáról nézve a ház eltűnt. A kerítés felett úgy tört kifelé a 3 méteres növényzet (túlzás nélkül), mint egy lepause-olt cunami. Ennek az volt az előnye, hogy a kerítésen túl 1 métert haladva már láthatatlanok voltunk mi is. Én mentem elöl, be a ház sarkáig, és ott jobbra el a teraszos bejárati ajtó felé. Persze nem azt használtuk, mert lelakatolták, hanem a jól bevált oldalsó ablakot. Beugorva az egyik belső szobába jutottunk, ami persze a mi felfogásunkban mindig is előszobaként élt. Itt minden bútor annyira szét van amortizálódva, hogy csak most, írás közben realizálom én is, hogy azok bútorok nyomai. Ezen belül van egy kis helyiség, amiből jobbra nyílik a WC, tovább befelé pedig egy "nagyszoba", amiben nem nagyon lehet meglenni, mert annyi benne az ex-bútor, viszont azokat mind meg lehet nézni.

Végül egy balkanyarral beértünk az első szobába, ami az utca felé néz, és ahova a bejárati ajtó is nyílna, ha nyílna. Ebben a házban mindig itt töltöttük a legtöbb időt, mert szinte összkomfortot nyújtott: középen asztal, 2 vagy 3 ágy amiken ülni lehet (és nincs alattuk hulla), nagy ruhásszekrény (ruhákkal), a fiókokban evőeszközök, itt-ott egy pár cipő, újságok, prospektusok, szóval a maga perverz módján még otthonosan is érzi magát az ember, mintha csak vendégségben lenne:)

Kivéve, hogy idén ez már nem volt teljesen így... Ugyanis egy helyen beszakadt a tető, aminek köszönhetően bejött a víz és a levelek a házba, amik persze el is kezdtek rohadni, és szétrohasztani az ágyat is, amire hullottak. De a teljes plafon penészedett (úgy látszik, hogy ahol lyuk van, ott a romlás betör). A rendetlenség is átlépte azt a mértéket, ami már zavaró. Arról persze fogalmunk sincs, hogy ki csinált káoszt, mert szinte biztosak vagyunk benne, hogy rajtunk kívül csak 1 ismeretlen ember járt itt, aki valami okból itt tartotta a legjobbnak oldtimer autókat szkeccselni. De a rajzait nem vitte el, úgyhogy most is ott vannak a kacat között az egyik ágyon. De így is nagyon érdekes a hely, és nagyon is megvan az időutazás fílingje, úgyhogy nézelődtünk itt egy ideig. Valamelyikünk észrevette, hogy a bejárati ajtó belülről is le van lakatolva. Akinek van Sherlock Holmes-i vénája, az ebből rájöhet, hogy aki lelakatolta, az utána a házból csak az ablakon keresztül mehetett ki... érdekes kérdés, hogy valaki miért tesz ilyet... Miután kinézelődtük és kifotóztuk magunkat, M. még felnézett egy létrán a padlásra, megbizonyosodva róla, hogy tényleg egy rohadt nagy lyuk van a tetőn. A sokáig tervezett padlásjárás sajnos már sosem jöhet létre, mert szerintem bármelyik pillanatban összeomolhat az egész... Bezzeg a régi szép időkben...

Életem (és mások életének) első urbex célpontja volt a Rozmaring. Amikor kitaláltuk a tervet, olyan kicsit voltunk (alig több, mint 10 évesek), hogy pár évig még a tervezgetés izgalmától is majd' összeszartuk magunkat. Amikor először bementünk, csak beugrottunk a kerítésen, aztán hanyatt homlok menekültünk kifelé. Egy év múlva odamerészkedtünk a házhoz (majd kiszaladtunk), és újabb egy év múlva mertük megkerülni, és benézni a mögötte lévő kisházba, ami mára alig látszik ki a domboldalból és a növényzetből. És csak még egy év múlva jött el a pillanat, amikor halált megvető bátorsággal betettük a lábunkat a küszöb helyett az ablakpárkányon. Néhányszor jót iszogattunk és beszélgettünk itt, ebben a kellemesen bizarr, adrenalinpumpáló környezetben. Kicsit félek, hogy jövőre csak egy romot fogunk a helyén találni, mert szétszedi egy vihar... De akárhogy is, az emléke is a miénk marad (és legalább egyszer befotóztuk)!:)