Temérdek képet erre a mondatra kattintva lehet nézegetni.
Ott vagyok!
A Nagyvásártelep viszonylag közhelynek számít a felfedezők és egyéb ilyesmire hajlamos emberek köreiben, de nekem eddig kimaradt. Pár napja viszont megkeresett egy pittsburghi ösztöndíjas arc a KIBU-tól (Kitchen Budapest, respect), hogy projektoros fényfestésből álló művészeti projektjeihez keres elhagyatott helyeket, és nézzünk szét a városban. Ezért közvetlenül az előző, víztornyos látogatás után 6 órára mentem az irodájukba. Ott azzal kezdte, hogy sajnos nem tudott aksit szerezni a projektorához, úgyhogy ma még nem fogunk fényfesteni, de azért csak gyerünk. A korábban e-mailben kinézett helyszínig elég sokat kellett menni, de ezt az időt kihasználtuk arra, hogy az amerikai-magyar távolságot sok beszélgetéssel minimalizáljuk.
A bejutás gyakorlatilag zérórizikós, csak annyit kell tenni, hogy dél felől közelítünk, ahol van egy nagy lyuk a kerítésen, és besétálunk a területre. Az északi oldalon elvileg van egy biztonsági őr, bár valószínűnek tartom, hogy inkább az ott működő cement- vagy betontelep áll érdeklődésének középpontjában. Így érkeztünk meg mi is az épület déli oldalához. Először, mivel sötét helyet kerestünk, a pincébe akartunk lemenni, de azért egy pillanatra benéztem az egyik ajtón át a csarnok épületébe is. Ez a fél másodperc elég volt, hogy kiakassza az agyamat a látvány jó értelemben. Ugyanis az ajtó mögött egy 10350 négyzetméteres, 5 emelet magas helyiség tárult elém. Ez olyan NAGY, hogy az előbb említett (és leblogolt) víztoronyból odabent 11-et lehetne egymás mellé fektetni.
Na de először lementünk egy apró, teherautó méretű mellékúton a pincébe. Lent az épület két hosszanti oldalán indult el egy-egy folyosó, közöttük pedig óriási szobák helyezkedtek el sorban. A jobboldali folyosón indultunk el a telefonom zseblámpájának a fényében. Ez is olyan hosszú volt, hogy a látványa nagyon ütött. Aztán a második szobán keresztül átmentünk a bal oldalra, és egy kicsivel beljebb egy lépcsőn felmentünk a csarnokba. Így annak majdnem a közepén bukkantunk fel, ahol szétnézve ezt láttuk:
A csarnok graffitys barátaink munkájának hála kifejezetten színes benyomást kelt, pedig jó nagy felületen kellett felvenni a harcot a szürkeséggel (és vannak egész kísérleti jellegű munkák is)! Egyébként gyakorlatilag nincsen a helynek olyan falfelülete, amin ne lenne legalább egy tag - bár azok már kevésbé esztétikusak. Hogy itt micsoda párékat lehetne szervezni, abba inkább ne is gondoljunk bele!
A csarnok szélein fel lehet menni egy szinttel, és közvetlenül az ablakok alatt is teljesen körbe lehet sétálni. Itt van azért némi rizikó az ilyen állapotok miatt:
Nem lehet kellemes, amikor egy 4 méteres acél ablakkeret beleáll valakinek a gerincébe, mert rosszkor járt rossz helyen, de ilyen az élet. A csarnok végén egy hídon lehet átmenni a másik épületbe, ami irodaház volt régebben. Ahhoz képest, hogy 1932-ben épült, a stílusát tekintve ma is megállná a helyét. A földszintet kivéve a belső falak már teljesen szublimáltak (ha voltak egyáltalán). Itt az első attrakció az volt, hogy az egyik szinten találtunk egy nagy adag levágott hajat gumikesztyűvel, mintha valakit szertartásosan megkopasztottak volna. De aztán valamivel arrébb, egy másik hajkupac tetején egy szépségszalon cimkéjére leltünk, ami még nem zárja ki a szertartásos kopasztást, de mi már tudjuk, ki követte el. :) A következő nagyon király entitás a megboldogult páternoszter volt, aztán pedig a mellette lévő akna.
De ezen kívül találtunk még egy kabátot, néhány cipőt, egy néhány éves Metro(pol) magazint, számítógép-aklatrészeket, szeletelt kenyeret paprikával, képeslapokat Párizsból, sok üres kannát és természetesen egy 1991-es német szexújságot (pornónak még erős lenne nevezni). Jó ha tőlem tudjátok, hogy a német szexújságok mindenhol ott vannak, ahol már járt ember a Földön. Sajnos az utolsó emelet előtt a lépcső és a lift is megszűnt létezni, és az elődeink által meggájverezett létra sincs már használható állapotban. Ezért lefelé vettük az irányt, és keringtünk még egy ideig az épületben. Bőven hagytunk még felfedeznivalót, de az ilyen nagy objektumok úgysem férnek bele soha 1 alkalomba, úgyhogy a visszatérés terveivel a szívünkben takarítottuk el felegyenesedett testünket a területről.
