Helyszín: 1097. Budapest, Könyves Kálmán körút 12-14. mellett
Magasság: 110 könyék :) (kb. 33 méter)*

Kicsinek és jelentéktelennek tűnik, pedig a környéken magasságban nem nagyon ver rá semmi! Lustáknak izibe itt a Picasa album.

Nagyobb térképre váltás

Már régóta szemezgettem ezzel a toronnyal, de az első próbálkozásom alkalmával 2 beastie boy krúzingolt alatta fel-alá ismeretlen okból, a második alkalmával pedig olyan fáradt voltam az előtte lefolytatott edzéstől, hogy az akció során elhunytam volna végkimerülésben. Ma este is edzésem volt előtte (a Lurdy Házban lévő sportközpontban), ami az egészségmegőrzés mellett azért is jó, mert teljesen legitimen mászkálhatok negyed 11 körül akárhol a városban (érdekes módon pont ma az edzés végén az edzőm megjegyezte, hogy olvasta a blogomat, és jópofának találja:).

Ez 30 méter

A torony bevétele nem volt egy bonyolult feladat. Miután tettem körülötte egy kisebb felmérőkört, odasétáltam a kb. 3 méteres egyenlő oldalú háromszög alapú hasáb aljához. Az a könnyítés a dologban, hogy a járda szintjétől kb. egy méterrel le van süllyesztve, és ráadásul sövény van előtte. Így nyugodt környezetet biztosít az akció előtti meditáláshoz. Lent minden oldalon 2 méteres kerítés veszi körbe (ajtaja is van, de zárva van), olyan fajta, amire lábbal nem lehet fellépni (nincs mire), hanem karból fel kell húznia magát az embernek a tetejére. Gyorsan átpattintottam magam rajta, és ha már ott voltam, indultam is felfelé a mértani középpontban elhelyezett (mocskosul poros) létrán. Gyakorlatilag ez az egyetlen para része a toronynak, pontosan addig, amíg az ember kb. 6 méter mászás után beér a reklámtáblák rejtekébe. Addig már az oszlop lesüllyesztése sem számít, mert kb. kiszúrja mindenki szemét!

Miután beértem a táblák mögé, azt vártam, hogy mivel azok belülről neonokkal vannak megvilágítva, itt majd olyan lesz a hely, mint egy szolárium létrával. De belülről is le voltak fedve alumínium lapokkal, amiken pedig sok pöttyszerű lyukon tört be a neonfény, így összességében inkább középúton volt a feeling az Orion űrhajó és a Star Trek között. Elég hamar volt már pihenő-kiálló, majdnem meg is sértődtem, hogy minek néznek ezek engemet, de aztán rájöttem, hogy minden szinten kell ilyen, hogy a neonokat cserélni tudják. Urbex tanács: (ahogy már a múltkor is utaltam rá) szabadon lévő fém cucc ne legyen rajtunk, amikor tilosban fém felületek közelében vagyunk! Nekem most a táskámon hordott karabiner verődött neki jó nagy klang-gal a létrának többször is. Türelmetlen voltam, úgyhogy a karabiner zsebretételét leszámítva megállás nélkül felzúztam a tetőig.

Az exem :PPP

De meglepetésemre a legfelső emeleten nem a torony tetején voltam, hanem még mindig vagy 4 méterrel a belsejében. De tulajdonképpen ez logikus is. Hallgattam egy kicsit a város zaját, és fotózgattam ebben az érdekes, háromszög alakú "helyiségben". Nem tűnt érdekesnek, de a fotókon olyan szimmetriák és formák jöttek vissza, hogy lehidaltam! Szó szerint szépnek tűnik a hely. A padlón a torony néhány kiesett alkatrészén kívül beazonosíthatatlan papírszerű anyagtömbök voltak. Utólag jöttem rá, hogy az ember az ilyeneket kezdőként mindig nagyon megcsodálja, aztán egy idő után hajlamos automatikusan berakni az "ismeretlen anyagú izék" kategóriájába, és csak oda húzogatni a strigulákat. De ez nem helyes, minden apró érdekességnek örülni kell!

Na aztán rátértem a lényegre: a háromszög utca felőli csúcsán felkapaszkodtam néhány még mindig nagyon poros vasgerendán, és végre kidugtam a fejem a Könyves Kálmán körút fölé! Fantasztikus volt: éreztem, hogy otthon vagyok. A magasban. Yeah. Lőttem a fotókat sorban, mint Simabőrű a Vuk-famíliát. Egyszer nagyon bemozogtam, amitől lengeni kezdett a torony. Érdekes, hogy egy ilyen sok lábon álló torony is mennyire be tud lengeni...

*Lefelé unaloműzésként megszámoltam a létrafokokat (93), és megnéztem, hogy a könyökömtől mekkora két fok között a távolság. Innen számoltam ki az összes eddig említett számadatot :) Azon kívül, hogy ezt az oszlopot még sosem mosták, az akció egyetlen negatívuma az volt, hogy a végén (valószínűleg a kerítésen való kiugráskor) elszakadt a kedvenc övem. Nyugodjék békében, emléke a szívemben él majd, és az örök világosság fényeskedjék lelkének... :'(

Helyszín: SOTE Nagyvárad téri Elméleti Tömb, 1089. Budapest, Nagyvárad tér 4.
Magasság: 25 emelet, 88 méter!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Nagyobb térképre váltás

Bizony, ez Magyarország legmagasabb épülete (ami nem egyenlő Magyarország legmagasabb építményével, a Lakihegyi adótoronnyal). Elméletben ugyan leelőzi 2 bazilika és egy Parlament fantázianevű ház, de azoknak olyan hosszú kupolacsúcsuk van, hogy azt félig-meddig csalásnak minősítem.

Személyi okokból a feljutás körülményeit most mellőznöm kell (ahogy a minap is írtam), de az biztos, hogy sem én, sem Deadmind kolléga nem ilyen jóslatokkal kelt fel reggel, és akkor sem mertünk volna nagy összegben fogadni erre, amikor dél körül tök véletlenül összefutottunk az épület alján. Ez utóbbi mozzanat az előszele volt annak, hogy ahhoz, hogy ez a tetőzés létrejöhessen, a körülmények hihetetlen összjátékára volt szükség egész végig, és ha ezoterikus filozófus lennék, már tuti, hogy a Vonzás Törvényéről prédikálnék. Elvittük a lottóötöst, és azt hiszem, hogy most jó ideig nem lesz újra nyertes. 50 kép nézhető meg az albumban, és Deadmind új posztjában is vannak:

Amikor felértünk, az első kérdés, ami megfogalmazódott bennem az volt, hogy "HOL VAGYOK?". Azt hittem, majd csak be kell tájolnom magamat a nagyon jól ismert környéken, de még percekig olyan volt, mintha egy idegen városban lennék. Ugyanis ez a magasság pont az, ahol még nem térkép a táj, de már terepasztal. Időbe telik, mire átáll az ember agya az új látásmódra: egy nagyságrenddel jobban át lehet látni mindent. Amiről első pillantásra azt hiszem, hogy ház, arról kiderül, hogy háztömb. A lent "nagy" épületnek tűnő dolgok éppen csak hogy érdemessé válnak a megnézésre, a kis házak pedig elhanyagolhatóan jelentéktelenek. A metró lejáratai csak icipici lyukak a földben. Ennek következtében új, sokkal tisztább rendszerbe kerül minden. Ami lentről bonyolult és/vagy illogikus elrendezésnek tűnt, az része lesz egy nála sokkal nagyobb egésznek, és hirtelen rájön az ember, hogy nem is lehetne másképp. Tudtam, hogy Budapest egy viszonylag jól megtervezett város, de ezt ilyen közelről, a saját szemünkkel látni egészen új élmény volt (a link csak vicc:) !

Hirtelen néhány percre meg is bénított minket a látvány; nem tudtuk, hogy hol kezdjük befalni, mit fényképezzünk és hogyan. Végül egyszerűen kétpofára zabálni kezdtük gondolkodás nélkül. A tető 2 szintes: az elsőn egy nagy vas sínszerűség fut körbe (urban legend destroyed: nem kisvasút!), a másodikon pedig egycsillió db antenna található dróterdővel körülvéve. DM gyors oktatásban részesített, hogy melyik antennatípus elé nem szabad beállni, mert a magas víztartalmú szerveket igen kellemetlenül érinthetik (a 4 legfontosabb golyónkról van szó). Ez sajnos a felső tető felét gyakorlatilag kizárta a bejárásból, mert annyira tele volt antennázva, hogy kikerülhetetlenül valamelyik sugarában lettünk volna. Nem adatott sok idő a tetőn, csak kb. 20-25 perc (de ez nagyon bizonytalan adat, mert az időérzékelésem ideiglenesen megszűnt), úgyhogy ahogy DM mondta, az akciónak volt némi cock tease jellege. De örülök, hogy egyáltalán ennyi megadatott!

Még az jutott eszembe, hogy noha szép dolog, hogy a város rendszerbe van tervezve, de ha ezt csak 25 emelet magasról érzékelhetjük, akkor ennek a lakosok életminőségére (és várossal kapcsolatos érzéseire) közvetlenül nem sok javító hatása van. Szerintem az építészet első számú feladata (lenne!!), hogy egyszerre találja meg makro- és mikroszinten is a harmóniát. Előbbi már úgy-ahogy megy, de utóbbiban hihetetlen elmaradást látok rengeteg helyen. Pl. a legtöbb új projekt kurva jól mutat a madártávlati látványterveken, de pont a majdan bennük mozgó emberek perspektíváját kifelejtik a képletből, ami ilyenkor alapvetően kérdőjelezi meg számomra a tervezői gárdák kompetenciáját. Na mindegy, reméljük majd fejlődik a tudomány.
SOTE NET – BIG UP!

Helyszín: Budapest, Lajos-Perc-Fényes Adolf-Tímár utca háztömb
Magasság: 5 emelet (kb.)

Előszó: valamiért ez a poszt elég költői lett, valóságos műelemzői magasságokba száll. Valószínűleg a mai nagy élménycsomag hatására, de az is lehet, hogy nem. Ez van.

Nagyobb térképre váltás

Ez a kaland valójában egy másik, igazi Nagy Hal után közvetlen folytatásként esett meg, de azzal személyi okból még várok egy kicsit (nagy bocs, de vannak, akikkel nem akarok kiszúrni még véletlenül sem). Ezért a történet ott kezdődik, hogy egyszercsak ott voltunk Deadminddal a megboldogult Goldberger Textilgyár háztömbjében , aminek a jelenleg is használt részén - mint sok másik ex-ipari területen - néhány cég és egyéb társaság működik. Ezt a blokkot korábban már egyedül is nézegettem, mert nagyon úgy tűnt, hogy egy elhagyatott gyárról van szó. Kicsit frusztrált ugyan a vele szemben lévő rendőrségi épület, de tetézte a vágyamat az egyik épület tetején lévő fantasztikusan dizájnolt víztorony-szerűség, ami szerelem volt első látásra.

Ha a fenti térkép alapján úgy érzed, hogy nem tudsz kiigazodni a blokkon, akkor nem benned van a hiba. Általában ugyebár a humanoid faj, ami ún. épületeket épít fel lépten-nyomon, hogy abban bent legyen mindenféle cucc, ezen épületek közé utakat és/vagy udvarokat, kerteket szokott elhelyezni. Ebben a blokkban ez nem így van. Az első udvart leszámítva (ami arra szolgál, hogy az épületek bejáratai valahová nyílhassanak) tulajdonképpen az egész tömb csak épületből áll. Ez azért is érdekes, mert nem mindegyik ugyanazon nagy egész része, hanem változatos célú és formájú épületekről van szó (bár a nagy részük, sőt, lehet, hogy az összes régen egybe tartozott). No meg azért is, mert hiába mászkál az ember órákig 2-5 emelet magasan, általában ebből csak néhánnyal kevesebbet érez, hiszen nincs körülötte utca vagy udvar, amihez viszonyíthatna. De ez nem csökkenti a hely érdemeit...

A saját előzetes bejárásomban csak azt a hibát követtem el, hogy az első udvarról az egyik irányba nem mentem el, mert meggyőződésem volt, hogy zsákutca van ott, pedig mint kiderült, pont arra van maga az urbexelendő terület. Az egész tömb egyszerűen bejárható: csak előre, jobbra, balra, jobbra, balra, balra, át, fel, fel, át, le, le, át, át, át, ugyanez vissza, és többé-kevésbé mindent láttunk!:) De igazából azért nem fejtem ki részletesebben, mert a startvonal után (ami 1 db mászás a rozsdás vaslépcső elején) már eléggé adják magukat az útvonalak. Ami fontos: ez a hely veszélyes, és ha amatőr vagy, rozsdás vasdarabok fogják levágni az agyalapi mirigyedet, majd üvegszilánkok szögeznek a földhöz, mielőtt rád esne 200 kiló beton, amit pala burkol be, és senki nem talál rád, mielőtt benő a növényzet. Ugyanis a hely annyira kimustrált, hogy gyakorlatilag bármilyen anyagon állsz is, ha rossz helyre lépsz, beszakadhat alattad: a vas, a fa, a beton, bármi (DM-nek is egyszer majdnem elnyelte a gépezet a cipőjét).

A helynek sajátos, több rétegű feelingje van, amiket fokozatosan bont ki, ahogy haladunk előre. Először a tömény romlás, gempa, döglött macska, szemét. Egy számkivetett, megtagadott, szőnyeg alá söpört terület. Utána is pusztulás, de az előzőtől különböző minőségben: egy valaha szép, talán még presztízst is sugárzó ipari létesítmény szétporladás határán egyensúlyozó múmiáját látjuk. Innen neveztem el Little Hiroshimának (a geekek keverjék össze fejben a S.T.A.L.K.E.R.-t és a Half-Life-ot).

De ezután jött csak a kedvenc érzésem: amikor egy bentebbi tetőn sétálva magamat is meglepve azt éreztem, hogy megzavartuk a természetet. Madarak kezdenek el időről időre felszálldosni, és olyan hangon csiripelnek, mint akiket nagyon régen zavart már meg kétlábú lény (hangsúlyozom: 50 méterre bármelyik irányban lakóházak vannak). Szemlátomást otthon érzik magukat, és bár nem olyan régen, de már átléptük azt a pontot, hogy ide mi, emberek jövünk vendégségbe. Bizonyos házak tetején sorban nőnek a facsemeték, a szétszórt üvegcserepeket úgy benőtte a moha, hogy már nem lehetne elsöpörni őket. Persze a beton és kő maradéka becsületesen küzd, nem adja könnyen magát, de itt-ott már csatát vesztett.

Nem jártuk be a pincétől a padlásig az egész blokkot (sőt, a szemben lévő gangon lebzselő közönség miatt még a víztoronyba sem másztunk fel), mert sokféle akadályba lehet ütközni: leszakadt létrák, leszakadt padló, rácsok, összetörős landolások, illetve bizonyos épületeknek a megindult ember általi újrahasznosítása. Érdekes dolog a dzsuvából benézni egy ablakon, és ott egy egész kultúrált helyiséget látni (random kenyérpirítóval a sarokban). Ez a rohadt gazdasági fejlődés...

U.I.: Egy tanács: ne hordj gyűrűt urbex közben, mert óriásit cseng a fémlétrákon (persze ez szóba sem jön, ha van kesztyűd)!

Helyszín: Nagyvárad tér, Népliget felőli oldal, 1. szint

Klasszikus. Amikor néhány éve kiszúrtam, elámultam a saját vakságomon, hogy csak akkor (ennyire nem nézünk magunk köré a városban). Amit tudni lehet: az ellenőrök ide vonulnak el, amikor nincsenek szolgálatban. De a sok ajtó mögött sokminden más is elférhet.

Több kép (kettővel:) az albumban a képekre kattintva.

A kétszárnyú ajtó mögött egy kisebb fajta utca vezet a föld gyomrába. Valószínűleg a másik végén van kijárata az alagút felé is (a visszhangok alapján).

Néhány napja sikerült szavakba öntenem azt a véleményemet, hogy a metró az urbexerek Szent Grálja.

Egyrészt példátlanul vonzza a kíváncsiságot. Elég egy hangyányit is figyelnünk, hogy rájöjjünk, hogy a metró sokkal több egy állomás-alagút sormintánál. Még csak ovis voltam, amikor utazás közben két megálló között egy alagútra merőleges irányú, lefelé haladó, szűk folyosó kezdetét véltem észrevenni. Anyukám azt mondta, hogy rosszul látom, de sok megfigyelés után igazolódni véltem a dolgot. Később a Deák téri állomás egyik folyosóján pillantottam meg egy nyitva hagyott szolgálati ajtó mögött ismeretlen irányba emelkedő hosszú lépcsőt, és az ajtó belső oldalán a következő felirat állt: Vigyázat, utastérbe nyíló ajtó! Ez erősen azt a benyomást keltette, mintha a metrónak a látható-használható része csak a jéghegy csúcsa lenne. Azóta bekerültek a köztudatba olyan dolgok, mint a bizonyos állomások között lévő "háborús bunkerek" (valójában az állomások és az alagutak maguk is az óvóhelyrendszer részei), amik napokig többszázezer embernek képesek menedéket, vizet, élelmet, levegőt és áramot biztosítani. Az ennél jóval kisebb, kb. "csak" 2000 embert befogadni képes Rákosi-bunkerről nem is beszélve. Ha ezekhez még hozzáadjuk a többi, szükségszerűen létező szellőző- és ki tudja még milyen anyagszállító és egyéb rendszert (valamint mindazt, ami nincs rajta a térképeken), egyszerűen nem lehet betelni a dologgal. Összeszámolta már valaki, hogy egy átlagos metróállomáson hány ajtó nyílik az utastérből elfelé? Tudtátok, hogy például a Kálvin téren a vágány túloldalán a falburkolat mögött is találhatunk vasajtót? Vagy tudtatok a Deák téren a kettes és a hármas metrót közvetlenül összekapcsoló majdnem 1800 méteres összekötő alagútról? Végül mi van akkor, ha a Rákosi-bunker Szabadság téri vészkijárat-szellőzőjéhez kísértetiesen hasonlót találunk olyan állomás közelében, ahol elvileg semmilyen bunker nincsen? Nos, ezekről beszélek többek között (hozzá sem téve, hogy Budapest metróhálózata kolibrifing sok másik városéhoz képest)!

A képek Budapesten készültek, [origo]

Másrészt viszont a metró (nagyban pont az előbbiek miatt) fokozottan nehéz terep. A hagyományos urbex veszélyeknek a lehetetlenség határáig erősített tárháza van jelen: komoly emberi és gépi védelem, többszázezres bírság és az elzárás fenyegetése. Hallani olyan hangokat, hogy a metró katonai területnek számít, és ezek az intézkedések méltóak ehhez. Sajnos ebből következően a hardcore graffityseken és a nagyon ritkán megtartott legáltúrák élvezőin kívül nagyjából csak az ott dolgozók élhetik ezt a fantasztikus világot, bár megkockáztatom, hogy őket meg pont nem érdekli. Engem viszont a rajongásig igen! Amíg viszont a helyzet nem változik (vagy nem lesz sokkal több információm), kitaláltam egy viszonylag jó pótcselekvést: legális területekről történő bepillantásokat fogok lopni a metróból, lehetőleg ipari mennyiségben. Ugyanis nem kell ám "mélyre ásni", hogy érdekes helyeket láthassunk (pl. az alábbi képek az óvórendszer bizonyos bejáratait mutatják). A fentebb is említett utastéri ajtókat néha nyitva hagyják, csukott állapotban viszont sokszor lazák az illesztések; olyan nagyságrendű réseket lehet látni, mint mondjuk egy kézi fényképező objektívátmérője. A hasonlat nem véletlen, és erre épít majd a Metro Peep, hiszen ki a kicsit nem becsüli...