Helyszín: Ramada Resort Budapest
Fotóalbum

Ketyeg az óra, már csak 2 hét van hátra a tanfolyamból! Tegnap vettünk még néhány új fogást, többek között alkalmunk volt használni azt a menő kampós eszközt, amilyet ebben a kedvenc videómban is használnak:

Ez a bent felállított tornyon történt, amit nagyon imádtam megmászni! Rá kellett jönnöm, hogy az ilyen toronymászás a kedvencem.

Ma viszont eljött az a nap is, amikor egy kalandparkba mentünk el. Persze nem (csak) szórakozni, hanem azért, mert az itt használt eszközök és magasság erősen alpin-jellegű, ezért jó ha van a környéken 1-2 szakember (vagyis mi). A célpont a Ramada Resort Aquaworld Budapest melletti, kisebb kalandpálya volt. Ez nem akkora, mint egyes vidéki komplexumok, inkább csak amolyan kompakt felnőtt játszótér. Ilyen:

Némi elméleti áttekintés után a fő feladat a pályán fentrekedt ember lementésének 2 variációja volt.

Persze előtte párszor végigjárhattuk a pályát, szóval volt lehetőség szórakozni is :) A végére annyira belelendültünk, hogy 1-2 elmebeteg videót is forgattunk. Ha Attila elküldi, kiteszem majd, mert nagyon faszák lettek. :)

Közben vészesen közelednek a vizsgák. Meglepően sok az elméleti anyag, nem is tudom, mennyit fogok tudni bevágni belőle. Sokat gondolkodtam, hogy a nagy USA-készülődés közepette - és tekintve hogy nekem az alpinizmus csak szórakozás - levizsgázzak-e egyáltalán. Végül úgy döntöttem, hogy természetesen megpróbálom. Hiszen ha beeshet egy szakma, ennyi munka és pénz van benne, akkor miért ne essen be? De a lényeg csak az lesz, hogy görbüljön.

Helyszín: Monor, külügyi antennakomplexum
Magasság: 15 méter
Fotóalbum

Az időjárás-előrejelzésekkel szöges ellentétben mocskosul ködös, nyirkos, szürke és hideg idő uralkodott ezen a két napon. Reggel még reménykedtünk, hogy majd előbukkan a nap, de hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy az nem ma lesz. A tornyok teteje félig eltűnt a ködben...

5-6 réteg ruhánk alatt rendhagyó feladatra vállalkoztunk: eljött a favágós modul ideje. Sokakban felmerülhet, hogy mi a halálért vágunk fát - hát azért, mert ilyen jellegű alpinmunka is létezik jócskán. Amikor nem csak ki kell dönteni mindegy hova egy fát, hanem vigyázni kell a gazdag ügyfél alatta álló Ferrarijára is, akkor jövünk mi, bevetve az okosságok tárházát. Persze én is 1000x szívesebben mozgok a betondzsungelben - amit ez a 2 nap meg is erősített -, de mindig ki kell próbálni új dolgokat, főleg, ha közben magasra is lehet mászni!

Az ott például Márk (akiben szintén mély nyomot hagyott ez a 2 nap):

Első reggel megtanultunk ún. mászóvassal mászni, és láncfűrésszel kaszabolni. A mászóvas olyan készülék, amit az alsó lábszáraira köt az ember, és befelé nézve 1-1 nagy vas tüske mered ki belőle. Ezekkel lehet megtámasztani és rohanni fel a fa törzsére, mint Batman. Persze a valóságban nem ment rögtön úgy. A láncfűrészelést pedig személyazonosság nélküli illegális bevándorlókon gyakoroltuk, akiket a nemzetközi vizekről vásároltunk konténerben, és a helyszínen el is ástunk. Persze csak ami megmaradt belőlük.

Az alpinfavágás tanulási rendszere egyébként jól ki van találva, sőt, ki is van építve a helyszínen. Kifüggesztett, felkötött fatörzsek, tuskók, stb. alkotják a berendezést, amin el lehet végezni a gyakorló feladatokat. A kaszabolás jól ment, de első nap végén alaposan megszenvedtem az egyik mászós-kötős-eresztős feladattal: vagy egy órán keresztül balfaszkodtam az egyik csomóval. Még szerencse, hogy a végén jól megkötni sem sikerült. Viszont csapatmunkában kidöntöttünk egy betegnek tűnő fát, ami adott némi achievement-érzetet.

Másnap ugyanezt nyomtuk élesben: a fő projekt egy kerítés és egy villanyvezeték közvetlen közelében lévő fa biztonságos kivágása volt. Előtte még vágtunk egy Freddy Krueger III típusú, vérelvezetős XXL láncfűrésszel, hogy gyakoroljunk. Illetve nekem egyes-egyedül ki kellett döntenem és feldarabolnom egy kisebb fát az erdőben, ami tök jó önálló feladat volt.

Sajnos viszont ekkor volt az első olyan feladat a tanfolyam során, amit feladtam. Mint mindenki másnak, nekem is a célfára kellett volna felzúznom, ott kötögetni párat, majd lefűrészelnem egy darabot, és leereszteni ("kuglizás"). Összességében úgy éreztem, hogy ebbe a manőverbe nem szeretnék belemenni, mert nem éreztem, hogy megfelelő szinten tudnám kezelni. Ezért csak felmásztam amilyen magasra tudtam (ahol már kihívás volt, de még nem szenvedés), aztán lementem.

Mint a csapatban senki, én sem lelem öncélúan örömömet a fák irtásában, de azért készítettünk pár videót, amiből vágott verziókat közlök:

A napok tanulsága kettős:
1. Én nem leszek alpinos favágó
2. Mélyen tiszteljük az alpinos favágókat, mert rohadt nehéz munkát végeznek!

Fotóalbum (Altomán & B. Viktor)
Panorámák

Az agyam a sok élmény hatására már csak tompán érzékelte, hogy mi történik velünk a nap végén. Viktor vezetett tovább a területen, csarnokokon, utakon és derékig érő gazos területeken át.

Azt hittem, több már nem jöhet, de kaptuk 2 hatalmas adag desszertet is! Az első ez a gigamega csarnok volt:

 A második pedig ez a posztapokaliptikus épület. Itt már annyira tompa voltam, hogy csak utólag, a fényképekről érzékeltem, mennyire brutálisan ütős volt. Ilyen omlás-bomlást nem mindenhol látni! Valamiért a Jurassic Park jutott róla eszembe (Viktor képei fantasztikusak)...

Ezt a lámpás termet IMÁDTAM!

A 10 órás urbex után a hazaút óráit leolvadt aggyal és betonnehéznek érzett tagokkal tettem meg. Hazaérve megállapítottam, hogy a lábamon olyan koszréteg gyűlt össze, mintha 7 árnyalatot barnultam volna. A nyakam pedig olyan vörösre égett, hogy már rémisztő volt. De a tanulság egyértelműen az, hogy ilyen napokat kell csinálni!

Magasság: 4 emelet
Fotóalbum (Altomán & B. Viktor)
Panorámák

A bunker felfedezése után testileg, lelkileg és szellemileg is a végét járta az aksink. De ki akartuk használni az alkalmat, és célba vettünk még egy helyet. Több kilométert sétáltunk csak odafelé, miközben igyekeztem elhessegetni azt a gondolatot, hogy ugyanezt visszafelé is meg kell majd tennünk. A célpontjaink hatalmas csarnokok és hangárok voltak, a legelső ez:

Óriási épület volt, és fantasztikus látványt nyújtott az oldalán ritmikusan ismétlődő, szögletes erkélyekkel. A pincétől a padlásig bejártuk. Ha a budafoki papírgyárra azt mondtam, hogy nagy teteje van, hát ez legalább 3-4-szer akkora: majdnem 100 méter hosszú és 25 méter széles.

Nézz szét:

Kettéhasított kémény

Ezen mássz fel, ha tudsz

Épített rések mentén az egész épület több darabra van vágva:

A természet nyerésben

Belül több blokkra volt osztva az épület, de többnyire azok is ismételték magukat. A padló az üvegcserepeken kívül mindenhol tele volt szösz-szerű fehér porral (valamelyik fának a valamilye).

Volt némi liftgépészeti látnivaló is:

Végül következett a pince. Ez is gyakorlatilag egy légtér volt: egy végtelenbe vesző sötétség.

Miután ezt az épületet bejártuk, még koránt sem volt vége a napnak! Ezt viszont egy bónusz-részbe teszem, mert már így is kilométer-hosszú ez a bejegyzés.

Helyszín: 1068. Budapest, Dózsa György út 84. (Városligeti fasor felől)
Magasság: 4 emelet
Fotóalbum (Altomán & Attila)

Amióta Tomi bejelentette, nagyon vártam ezt a napot. Ugyanis kimentünk egy épületre élő, igazi alpin munkát végezni! A helyszín cím alapján kevésbé, látványra viszont annál inkább ismerős lehet:

Ebben a ronda kockában tartotta régen Kádár Jani a beszédeit. Olyannyira így van ez, hogy meg is néztük az elhagyatott pódiumát. Mielőtt bármibe belekezdtünk volna, Tomi mondta, hogy kövessük, és bevitt a bent található hatalmas előadóterembe. Így 2in1 üzemmódban egy jó kis elhagyatott helyet is bejárhattunk. Ezt látta Kádár, amikor beszélt (mínusz a lom, plusz sok ember):

Az épületben egyébként már bulit is tartottak, ennek megfelelően rengeteg szemét van benne.

Aztán irány volt a tető. A munkánk kezdőkhöz méltóan egyszerű volt: végig kellett nézni, hogy esik-e szét valahol az épület. Vagyis minden oldalon lelógni, leereszkedni, és végignézni/-ütögetni, hogy találunk-e valamilyen hibát.

Ez volt a kilátás a tetőről (incl. magányos filozófus alpinista):

A kötelek kikötése viszonylag simán ment, viszont jó para szituáció keletkezett a beszállásnál. Ugyanis a kikötési ponttól a tető széléig kb. 30-35 méter távolság volt (csak a tető közepén volt kellően erős rész). A tető szélén lelógattuk az ülőpadunkat, amibe be kellett szállni. De amikor elkezdtünk beleállni, a 30 méter kötélhossz a súlyunk alatt nyúlni kezdett lefelé (ez amúgy természetes jelenség). Nyúlt, nyúlt, és nem lehetett tudni, mikor áll meg. Márpedig olyan tükörsima derékszög volt a tető, hogy ha egyszer a súlypontunk lekerül onnan, visszamászni lehetetlen.

A lejtmenet végül akkor állt meg, amikor a tető a nyakunk magasságában volt, mi pedig álldogáltunk az ülőpadban a homlokzat előtt, a semmi fölött. Innen meg bele kellett tornázni magunkat úgy, hogy egyik lábunkkal elnyomjuk magunkat a faltól, és közben "belecsusszanunk". Hát ebben a helyzetben volt egy kis halálközeli élményem, mert sehogy sem akart összejönni. Mindig úgy éreztem, hogy ehhez eggyel több láb kéne. Visszaút nem volt, előre pedig szintén nem. Buzgón konzultáltam a többiekkel és az égiekkel, de jó ideig csak álltam tehetetlenül. Márpedig a többieknek sikerült, úgyhogy elvileg nem volt lehetetlen! Végül nagy nehezen sikerült is megoldani, és innentől jött a hawaii... Csak lógni, hintázni jobbra-balra, és vizsgálni a falat.

A tető másik két oldala sokkal normálisabb beszállást tett lehetővé, úgyhogy ott nem volt (annyira) para. Utólag ki is gondoltam, hogy egy kis módosítással lehetne ezt az egészet egyszerűbben is csinálni (remélem, lesz alkalmam tesztelni!).

A nap bónusz tanulsága az volt, hogy ami összegabalyodhat, az össze is gabalyodik. Úgy éreztem, kb. 2 órát töltöttem lógással, és 4 órát kötelek húzogatásával. A végén már úgy éreztem, a saját idegeimre kötöm a csomókat.

De mindent egybevetve a tanfolyam talán leghasznosabb napja volt ez!

#selfie: