Helyszín: Monor, külügyi antennakomplexum
Magasság: 66 méter + 30 méter + 6 méter

Az összes fotót megnézheted a brend nyú Altomán Flickr-profilon ide kattintva!

Ahogy alapfokon, úgy az OKJ-s tanfolyamon is eljött az a nap, amikor kilátogattunk Monorra teljes kültéri gyakorlati napot tartani! Ezen a helyen egy nagyon menő, fegyveres kutyával őrzött antennabázis van, tele tornyokkal, kábelekkel, és mindennel, ami szerszámnak ingere. Ide már a Street View se mer befordulni. A tavalyi képsorozatom sem volt rossz, de most még jobban igyekeztem dokumentálni, és megmutatni, hogy néz ki és mit alkottunk ezen a területen - és hogy hogyan jutottam fel végül IDE:

Először is, ez volt a tornyunk:

Fentről nézve pontosan olyan, mint azok hárman:

Magasságát tekintve 66 méteres, és ennek a külsején gyakoroltuk az ún. elölmászást (és még 1-2 technikát). A környéken 100-150 méteres körzetben 6 db ilyen van. Tomit beleszámolva mi is hatan voltunk, így - alapfokhoz hasonlóan - 3 párt alkottunk, és a háromszög alakú torony külső oldalán kezdtük meg a mászást. Én most is elölmászóként kezdtem, vagyis én indultam felfelé elsőnek, míg a párom - Attila - lentről biztosított. A mászás első alkalommal is nagy élmény volt, de most még jobban élveztem! Néhány lépés, és már el is hagytuk a sima villanyoszlopokat, még néhány lépés, és már a fák ágai fölött voltunk... A szél minden méteren egyre jobban fújt, amit a kiszámíthatatlan lökései miatt én utálok, de kb. fél éve pont tudtam "edzeni" egy toronymászáson, így most már nem paráztam.

15 méteren ki kellett magunkat kötni és biztosítani a társunkat, aki felmászott utánunk. Majd tovább ment 30 méter magasságig, és mi követtük úgy, ahogyan ő minket. Amikor mindenki felért, Tomi épp sztoriban volt, úgyhogy 5-10 percet még jó hangulatban beszélgettünk a semmi fölött, üldögélve a kék ég alatt (amin egyszerre fent volt a Nap és a Hold is). Ezt egyébként úgy kell elképzelni, hogy a kezünkkel egyáltalán nem fogjuk a tornyot - max. mert úgy kényelmesebb -, hanem a kikötési standba vagyunk bekötve a testhevederzetünkkel, és csak a lábunkkal támaszkodunk. Olyan, mintha a torony felé néző láthatatlan székeken üldögélnénk a levegőben. A feeling további növelése érdekében fölöttünk marha alacsonyan szálltak a repülők kb. 5 percenként.

Aztán persze menni kellett lefelé, amihez további új technikákat tanultunk (ott fent élőben). Ha nincs torony (vagy egyéb építmény), akkor az ereszkedésnek amolyan kommandós hangulata van, így toronnyal pedig szuperhősös-sziklán-ereszkedős inkább. Az ember ellöki magát a lábával, ereszkedik, könnyedén visszarugózik valamivel lejjebb, újra ellöki magát, és így tovább. Óriási érzés! :)

Az első session 3,5 óra volt (ennyi ideig voltunk a tornyon). Kajálás után jött a második feladat, a ferdén kifeszített kötélpályán való csigás leereszkedés. A közeli villanyoszlop aljára kötöttünk ki 2 kötelet 30 méterről kiindulva, ez volt a pálya (az oszlopon egy egész katica-farm üzemelt). Aztán sorban felmásztunk az oszlop belsejében lévő létrán, Tomi segítségével beszereltünk, és zippeltünk le a mélységbe. A kiindulás pillanata nagyon kemény volt, még így másodszor is! 30 méter magasan 2db 1cm vastag kötélre bízni az életünket komoly feladatot ró az agyra (bizonyos szempontból nehezebb, mint a bungee jumping).

A harmadik feladatot tavaly nem tudtam megörökíteni, most viszont annál inkább! Ez a kötélbe való beleesés gyakorlása volt. Ezt nem az eredeti tornyon csináltuk, hanem az itt láthatón, annak is a belsejében. 2 dinamikus kötelet fent standba kötött Tomi, egyik végüket az ugróra, másik végüket 2 biztosító emberhez csatoltuk. Az ugró felmászott a második keresztvasakra, beállt a sarokba, majd leugrott, és kb. 4 métert zuhant, mire a kötelek megfogták. Szokás szerint elmondható rólam, hogy a szabadesés érzésével kapcsolatban vegyesek az érzelmeim, de azért jó volt!

De a desszert csak ezután jött! Tomi még nap közben mondta, hogy aki akar, felmehet a mászott torony tetejéig, vagyis 30 helyett 66 méterre (belül, a létrán). Én ezt nem hagyhattam ki! Így nézett ki alulról:

És így felülről:

Érzékeltetésképpen egy hagyományos utcai villanyoszlop nagysága:

66 méter nem hangzik olyan soknak, pedig rohadtul az, ha rajta van az ember! :) 10 percen keresztül csak másztam felfelé (és ugyanennyi volt lefelé is). A fotóimon láttan, hogy ez az a szint, ahol a horizont elkezd picit "meggörbülni". A szél itt már konstans tépett, de nem érdekelt, csak sortűz-szerűen lőttem a képeket...

És végül a kötelező 3D körpanoráma (sajnos nem százas, mert picit kapkodtam, de azért jó):

Mit mondhatnék...? Azt, hogy köszönöm!