Helyszín: Csopak, Örkény István sétány valahány
Magasság: 3 emelet

Végre egy kis igazi old school, illegál tetőzés, ráadásul a jó öreg Balatonon (a csínyek fellegvárában)! :)

Nagyobb térképre váltás

Szóval ezen a héten keddtől szombatig Csopakon voltunk a többiekkel, és csütörtök kora este jött el az a pillanat, hogy Benyussal és Dórival fogalmam sincs miért, de a második helyett felmentünk a harmadikra. Arról pedig már végképp nincs fogalmam, hogy mi vett rá minket, hogy az ott lévő, az épület külső oldalára felszerelt rozzant tűzlétrán felmásszunk a tetőre! :) De nem bántuk meg! A döntés megszületése után úgy gondoltam, hogy szerteágazó szakmai tapasztalatom miatt úgy illik, hogy én menjek előre. Ez 2 dolgot jelentett: izgalmat és egy kurva nagy pókhálót, de nem finnyáskodtam (annyira). Amikor a fejem a tető magassága fölé ért, érdekes látvány fogadott:

Kéményerdő (kattints a képekre a nagyobb méretű megnyitásukért!)

Később megszámoltam, hogy 15db kéménye volt ennek a háznak (ezt a fenti Google műholdkép is igazolja). A tető peremén egy vastag fémdrót futott körbe, így a paranoiás énem rögtön sikított is, hogy villanypásztor, de a tapasztaltabb énem azt mondta, hogy valójában csak egy furcsán felszerelt villámhárítórendszer. Mivel nem villámlott, felmásztam, és utánam a többiek. A tető a jól ismert aszfaltnak-kinéző-de-valójában-valami-puha anyagból volt. És természetesen volt ott egy nagy antenna is mindenféle tányérokkal, ahogy az már lenni szokott.

Belenéztem az egyik kéménybe, de nem lehetett lelátni a feneketlen mélységbe, hanem csak olyan formájú lyukak voltak benne, amiket lent a házban a fürdőszobában is láttam a falon. Nyilván a sok kémény a sok lakás szellőzője... Csináltunk képeket a naplementében (a hevenyészett, alkalomhoz nem illő öltözet annak köszönhető, hogy közvetlenül a strandról vezetett a tetőre az utunk), aztán fájó szívvel, de mentünk le.

Utána Benyus kitalálta, hogy a tetőn fog edzeni, és így is tett. Én pedig kitaláltam, hogy a fürdőszobában lévő szellőzőnyíláson keresztül felkiabálok neki a tetőre, hátha az egyik kéményen keresztül kijut a hangom hozzá. De nem jutott. Vége.

U.i.: Ma kaptam egy elég jó előrejelzést egy lehetséges nagy tetőzésről a közeljövőben... Reméljük, hogy bejön!! :)

Már megint egy kirándulás, mintha valami cserkész lennék! De több okom is van, hogy ezt a mait leírjam. Az egyik, hogy ezen a napon jöttem rá a kirándulásokhoz való viszonyomra. Vagyis, hogy csak a sziklák teszik elviselhetővé számomra, az odautat egyáltalán nem tartom izgalmasnak! A másik, hogy igazi sziklamászók is a képbe kerültek, és ők azért nem kispályás alakok, szóval előttük is tisztelegnem kell! Lusta olvasóim nézegessenek képeket ide kattintva!

Szóval ezen a napon a Kakastaréj nevű sziklacsúcshoz mentünk el, ami a Gutin hegység része (még mindig a drágalátos Romániában). A Kakastaréjt inkább Punk-taréjnak kéne nevezni, mert úgy néz ki. Egy nagy sziklataréj áll ki a hegység egyik csúcsából (1428m). Az egész kb. 2m széles lehet az alján, a tetején pedig max. 50cm. Mert természetesen fel is másztam a tetejére! Addig mentem kifelé (a képen balra), ameddig csak lehetett. Aztán egyszercsak jött egy akkora hasadék, hogy azt már nem tudtam átmászni. A sziklába fúrt és otthagyott fémlánc is jelezte, hogy az már ott a felszereléssel rendelkezők területe. A taréj teteje egyébként maga egy kurva nagy hangyaboj, sőt, egy valóságos hangyacivilizáció lakhelye. Milliónyi szárnyas és szárnyatlan hangya repked/mászkál ott, bemutatva a teljes fajta- és méretskálát. Szerencsére nem csípnek, de azért a fotózáskor elég vicces volt, hogy meg kellett állnom egyhelyben, miközben másodpercenként 10 rovar szállt rám.

Lefelé menet aztán a taréj legszélén (felső kép legbaloldala) láttunk sziklamászókat (icipici színes pöttyöknek tűntek). Elég durván nyomják ezek az emberek (lásd a képen), de közben arra is rájöttem, hogy a sziklán 2 választásunk van: vagy figyelünk a kilátásra, és akkor leszédülünk, vagy teljesen kizárjuk a fejünkből, de akkor meg lehetnénk akár egy teremfalon is. Ezzel szemben az ipari alpinban élvezhetjük a kilátást (gyakran jobban is, mint a naturálok, mert nem lóg be egy óriási hegy a képbe), és még izgalomban is részünk van, mert mégiscsak egy 1,5 cm átmérőjű kötélen lógunk!! De azért az elölmászóknak maximális riszpekt (akár természeti, akár ipari). Itt vannak a sziklamászók (klikkelj rá a nagyobb képért, és akkor láthatod őket):

Christopher Nolan, a fantasztikus Inception fantasztikus megalkotójának tiszteletére egy majdnem hozzá méltó minőségű videóval, és időben ugráló történetvezetéssel írom meg ezt a posztot. Kezdjük egy hatásvadász, történetileg még ködös jelenettel!

Az imént a tengerszint felett másodpercenként 11,7 métert zuhantunk, összesen 585-öt! Ilyen volt a lemenet a romániai Fekete-hegyről a Bódi-tóhoz, 15 perc helyett 0:50-ben előadva. (Kulisszatitok: eredetileg a felmenetről is volt egy izgalmas, látványos és fergetegesen szórakoztató videó, de a YouTube leszedte, mert Fetboj Szlim zenéje volt benne...) Ez egy 1235m magas hegy, aminek a csúcsát egy egyszemélyes libegővel (télen talán sífelvonóval) lehet megközelíteni. A hegytetőn egy rohadt nagy fennsík van, ahol az embernek olyan fílingje támad, mint a Képlet (Knowing) utolsó jelenetében, amikor az ifjú Ádám és Éva elszaladnak a mezőn a naplementébe (1:20-tól!), csak az a különbség, hogy ez nem atomgáz, hanem tök zsír. A dús fű vastag szőnyegként teszi bársonyosan puhává a lépteinket, kivéve, amikor éppen fekete viperára lépünk, mert az a helyzet igencsak kemény. Vannak jó kis sziklaperemek is, de még az indusztriál style kedvelőinek is kedveztek egy csomó antenna és gépháznak látszó épület kihelyezésével. Egy kicsit odébb sétálva viszont egy nyájat láttunk, amint egy Red Bullos dobozból eszkábált széljelző készülék árnyékában legelésztek, szóval ez a hegytető egy igazi kulturális ömlesztőtégely.

Ezeken a képeken a kilátás és a lelátás látszik (ilyen sorrendben):

Több szót nem fecsérlek erre a helyre, a feelingjét inkább azokkal a képekkel próbálom átadni, amiket erre a tagmondatra kattintva találsz meg! 

Kattints a képekre a nagyobb méretű megnyitásukért! A teljes album pedig elérhető erre a mondatra kattintva! (És sok kép van még itt is (a PRNYE blogon)).

Ezen a héten a II. PR (gyengébbek kedvéért Public Relations) Nyári Egyetemen voltam Erdélyben. Az egész hetes program végére szombatra bedobtak egy egész napos kirándulást többek között a Békás-szoroshoz. Busszal érkeztünk hegyen-völgyön-szerpentinen keresztül a szoros elejéhez, amin aztán gyalog mentünk végig, miközben a busz elment mellettünk a szoros másik végéig, hogy visszafelé már az hozzon minket. A szorosban a Békás nevű patak/folyó folyik, ami a környezethez méltóan elég vad egy víz, bár nem nagy. Valamiért azt hittem, hogy a "szoros" egy egyenes dolog, de a Google maps alapján egy többszörös S alakú kacskaringóról van szó. Persze a méretek miatt belülről ezt ilyen konkrétan nem lehet érzékelni, és egyébként sem az útirányra figyel az ember (abból csak egy van), hanem a minden oldalról fölé tornyosuló, talán 100 métert is meghaladó sziklafalakra, -csúcsokra és -szirtekre! A Wikipedia szerint "a Békás-szorost közrefogó hegycsúcsok: Kis-Cohárd (1344 m), Csíki-bükk (1264 m), Oltár-kő (1154 m), Mária-kő (1125 m)", persze az út szintje nyilván nem 0 méteren van, csak gondoltam, mini idegenvezetést tartok itt írott formában.

Magában a szorosban egyébként van némi parafaktor. 3 összetevője: a sziklák, az út és a patak közül csak a harmadik nem omladozik. A sziklák kiszögellései alatt mindenhol kőtörmelék jelzi, hogy a hegyek sem tartanak örökké, főleg ha alulról a víz, felülről pedig a rendszeres átmenő forgalom által keltett rezgések dolgoznak rajta. A szoros egyébként egy nagyon fontos út (a 12C) része, de szerencsére akkora tumultus (Hülye Szó(TM)) azért nincs rajta, mint amekkora akár lehetne. Az aszfaltút pedig több helyen leomlott már, mert kimosta alóla a talajt a hegyipatak, illetve több helyen "csak" az út és a patak közötti alacsony kőkerítés van leomolva.

Eddig meg voltam győződve róla, hogy a természeti alpinizmus (magyarul sziklamászás) nem igazán érdekel, de meg kell hogy mondjam, hogy az itteni falak egész izgalmasnak látszottak! Mondjuk azért szót kért bennem az ipari ösztönöm is, mert rögtön azt találtam ki, hogy miért nem festünk az egyik szirtre egy felnagyított "vonalzót", amin le lehetne olvasni, hogy hány méter magas. Jó kis munka lenne (és nem hiszem, hogy különösebb természeti kárt okozna, nem beszélve a turisztikai vonzerejéről)! :)

Szóval tegnapelőtt-előtt eljött a pillanat, hogy (100%-os vizsgával) én lettem a 10/07.064. számú alapfokú ipari alpinista, aki immár meg tudja közelíteni a munkahelyét, és akár mentésben is részt vehet!:) Persze, mint ahogy arra többször is rávilágítottunk a hét során, azért senki nem fizet, hogy odajutunk a helyszínre. Szóval az ipari alpinizmus önmagában inkább tekinthető nélkülözhetetlen ismeretek izgalmas varázscilinderének, mint "szakmának". Azt is említettem már, hogy ez bizony fizikai munka. Ezt nem azért írom, hogy jaj-de-fárasztó-volt-és-jaj-milyen-fárasztó-lehet-hosszútávon (mert szerintem még kibírható, és a munka iránti szeretet is elég erősen kompenzál), hanem más miatt: tiszta felüdülés volt ebben a környezetben, és ilyen munkát végző emberekkel együtt tölteni egy hetet! A főiskolán tanult marketingezés, noha nagyon gyakorlatias (a jó marketingnek muszáj!), azért nagyon erős benne a szellemi arány (mondjuk 70-30% a szellemi rész javára). Ebben a környezetben ez az arány kb. 10-90% a gyakorlatiasság javára. A szellemi munkákban az ember hosszú távon szerintem könnyen elszakadhat a valóságtól (asszem ez is a marketing-rövidlátás egy fajtája), és az ilyen gyakorlati környezetben tett kirándulás nagyon jól visszahozhatja a földre. Az ipari alpinizmus még azon felül is különösen jó erre, hiszen itt ha nem vagy gyakorlatias, MEGHALSZ, MEGSÉRÜLSZ, vagy nem tudod elvégezni a munkát. De most akkor részemről is ennyit az elméletről, és most jöjjenek a gyakorlati kimaradt jelenetek!

3. nap

• Tomi a nap kezdetén felmászott az antennatoronyra, hogy felvigyen biztosítóköteleket, és lent hagyta a telóját. Pár perc múlva csörgött, épp Máté állt ott, és Tomi lekiabált neki, hogy: "Vedd fel, mondd hogy az én telefonom, és kérdezd meg, hogy mit akar!" Máté szó szerinti hűségben követte az utasítást: "Haló. Ez Tamás telefonja. Mit akar?" :)
• Azóta kiszámoltam, hogy amikor a toronyról kötélpályán ereszkedtünk, a süllyedés szöge olyan 71,5° lehetett (persze az elején egy kicsit több a kötél lazasága és a súlyunk miatt).
• Ugyanezen a napon, amikor a halálugrásokat csináltuk az őrtoronynál, viccből megkérdeztem Robit, hogy lepörgött-e előtte élete filmje. Erre Tomi elmesélte, hogy vele már 2x történt olyan! Mindkét esetben ugyanazokat a dolgokat látta, pl. nagy fény a születése pillanatából, oviban dömperezés, ovónéni lekever neki egy nagy pofont, általános iskola, és így tovább. Mindezt alig 1-2 másodperc alatt pörgeti le az agy (ilyen ez az adrenalin)! (Azt is mondta, hogy egyszer egy kísérletben egy embernek egy nagyon gyorsan villogó karórát adtak, amin nem tudta leolvasni az időt, de amikor vészhelyzetbe hozták, sikerült neki!:)

4. nap

• Ezen a napon nekem is volt halálközeli élményem! Éppen a kötél tetején voltam, és átszereltem ereszkedésbe. Ahogy indultam volna lefelé, egyszercsak egy félelmetes kattanást hallottam a fejem fölül. Felnéztem, és láttam, hogy úgy terheltem bele az ereszkedőgépembe, hogy elfelejtettem bekötni (bekarabinerezni), és majdnem lejött a kötélről velem együtt. Később lent az adrenalintól röhögtem 1-2 percet (valójában persze nem zuhanhattam volna le, köszönhetően a zuhanásgátlónak, de ez már csak lent jutott eszembe)...
• Egyébként az ember magasságérzékelése alaposan megváltozik, ha napi néhány órát a "magasban" tölt. Ez egyrészt a sok biztosítóeszköz miatt van, amik miatt az adrenalintermelés nem olyan élénk, másrészt pedig amiatt, mert első nap már 10, harmadik nap már 30 méteres magasságokkal és 4 méteres szándékos zuhanásokkal dobálóztunk. (Remélem, hogy ez ilyen ütemben folytatódik, és a határ a "csillagos ég"!:)
• Este pedig, amikor az ember hazaérve leül a gép elé, mindig érzi, hogy fel-le ereszkedik alatta a szék. :)

5. nap

• A Reklámhét 4. napján felmerült bennem a kérdés, hogy a "befelé lejtő" üveget vajon hogyan mossák kívülről. Ezt a kérdést megválaszolta a másik tanár (akit egyébként Singer Jánosnak hívnak): elvileg építéskor kötelező bekötési pontokat kialakítani, de ha nincsenek, akkor lehet egy feszített pályát kötni az épület teteje és alja között, és azon ereszkedni az üveg mentén (hát igen, a gyakorlatiasság...).
• Beszélt még az OKJ-s tanfolyamról is, amiről kiderült, hogy tulajdonképpen egy Alapfokú, egy Munkavezetői, egy Sziklamászó tanfolyam + a minisztériumi vizsga egybegyúrását takarja [FRISSÍTÉS: ez azért nem teljesen igaz, lásd a friss oktatási körképet ide kattintva.]
• Ugyanezen a napon a Bence nevű arc beszélt nekem a cégükről, amelyik főleg 1-200 négyzetméteres reklámanyagok kihelyezésével foglalkozik (irigylésre méltó!). Azt mondta, hogy ők eddig nemigen használtak olyan eszközöket, amikről a tanfolyamon tanultunk, és ami még érdekesebb, igazából csak az ASAP-ot (zuhanásgátló) tartotta nélkülözhetetlenül "jó ötletnek", a többi nélkül ők eddig "jól elvoltak"...

Végül találtam egy számot (Oceanlab: On a Good Day), ami az ipari alpinisták "himnusza" is lehetne. Csináltam belőle egy Radio Editet (természetesen a Daniel Kandi-féle uplifting trance remixből), szöveg a videó alatt! [A YouTube kb. 10 perc után küldött egy levelet, hogy ezzel TALÁN szerzői jogokat sértek. Remélem, azért nem tűnik el a hang... Ha igen, ide kattintva hallgatható meg a teljes verzió.]

A little bit lost and
A little bit lonely
A little bit cold here
A little bit of fear
I'm a little bit hemmed in
A little bit isolated
A little bit hopeful
A little bit cold

But I hold on
And I
Feel strong
And I
Know that I can

Getting used to it
Lit the fuse to it
Like to know who I am

Been talking to myself forever, yeah
And how I wish I knew me better, yeah
Still sitting on a shelf but never
Never seen the sun shine brighter

And it feels like me
On a good day

Been talking to myself forever, yeah
And how I wish I knew me better, yeah
Still sitting on a shelf but never
Never seen the sun shine brighter

And it feels like me
On a good day